HTML

rizsáslecsó

rizsás lecsó, avagy tökös-mákos rétes, avagy mint Tandori, mindent bele, mármint mindent beletesz, pl. építsünk hegyet az magyari pusztán, akasszuk fel a sirályokat, lőjük ki Anettkát az űrbe, olvassuk a Moszkva-Petuskit, fedezzük fel újra Ida Kaminskát, egyszóval kínálom a tüdőgatyás filozófiját. Nyehűnye!

Rovatok

Naptáram

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

Linkblog

2009.11.07. 00:49 P.mester

Az allegorikus beszédmód mint a csúsztatás legitimációja (George E. Toles: Alfred Hitchcock’s Rear Window as Critical Allegory)

Címkék: retorika hitchcock allegória interpretáció ideolgógia

 

a hasonló a hasonlóval hasonmás”
feLugossy László–Wahorn András: Edd meg a fényt
 
 
 
 
 
1.
 
            George E. Toles A Hátsó ablak mint a kritika allegóriája (vagy kritikai allegória) c. tanulmányában Hitchcock Hátsó ablak című 1954-ben készült filmjének átfogó és komplex értelmezésére vállalkozik, az egykorú befogadás bemutatásával és a kortárs kritikai recepcióra adott reflexióival egyetemben. Dolgozatomban a tanulmány nyelvének – pontosabban e nyelv egyes vonásainak – értelmezésére teszek kísérletet, mert, úgy gondolom, megér egy misét. Ennél persze a tudományosság látszatát keltőbb indoklás is adható. Alapfeltevésem szerint ugyanis Toles szövegét alapvetően mindvégig allegorikus beszédmód uralja, amely erősen megnehezíti szövegének olvasását, dekódolását, és meglátásom szerint éppen ez az allegorikus-metaforikus eljárásmód tesz láthatatlanná olyan csúsztatásokat, ellentmondásokat és diszkrepanciákat, amelyek egyébiránt nem állnák meg a helyüket. Tolesnak kiváltképpen a Hátsó ablakra vonatkozó saját értelmezése hordoz olyan jegyeket, amikor a metaforikus interpretáció túllép feladatán, és a metafora jelentéslehetőségei kezdik irányítani olvasatát, mintsem a film szoros olvasata. A problémát tágabb kontextusba helyezve ez felveti annak kérdését, meddig mehet el az értelmezés a metaforizációban-allegorizációban, hol vannak az értelmezés határai, ha egyáltalán lehetséges ilyesfajta határokat vonni.
 
            Mivel az allegória mind Toles tanulmányában, mind pedig az én dolgozatomban hatványozottan merül fel, elsőül azt tartom fontosnak tisztázni – helyesebben meditálni rajta – mit értek allegorikus beszédmód címke alatt. Mint a bevezető bekezdésből is kitűnik, a szerző (azaz jómagam) hezitál a metaforikus és allegorikus megnevezések között, ezért is használta mindkét terminust. Szándékosan. Tekintettel arra, hogy bármelyik fogalmat is választom, a közmegegyezés hiánya miatt mindegyik különböző értelmezésekre ad lehetőséget, ezért inkább a megnevezéseken való tökölődés helyett inkább annak jelentését világítanám meg röviden. Ennélfogva szigorúan nem különítem el egymástól az allegória, a metafora, a figurativitás és a retoricitás fogalmát. (A retorika fogalmát Toles is alkalmazza Paul de Man olvasáselméletére és allegóriaértelmezésére hivatkozván, az persze más kérdés, hogy de Man a retorika fogalmát metaforikus értelemben használja, avagy kilúgozza eredeti jelentéséből, és a jelentéslehetőségek kitágításának értelmében veszi. Vagyis, nála a retorika retorika, a retorika metafora.) Nem kívánom azonban az allegorikus beszédmód terminust definíciószerűen meghatározni, mivel minden definíció önmagában suta marad, és könnyen cáfolható; az általam értett fogalom azonban legtágabban talán az átvitt értelem szókapcsolattal írható le leginkább. Átvitt értelem (allegória, metafora, retorika, figura és ezek holdudvara etc.) csak egy viszonyrendszert előfeltételezve létezik, vagyis ahol létezik literális értelem is. Noha a posztstrukturalizmus a plurális jelentés jegyében igyekezett radikálisan olvasni a jelentéseket, bizonytalanná, instabillá tenni azokat, arra a rendszeréből kilógó idegen testre azonban mégsem tudott megfelelő választ kínálni, hogy valamilyen módon mégiscsak megértjük egymást, a jelentéslehetőségek nem „végtelenek” és a szavak nem kezelhetők teljesen szabadon. A megértés kommunikációelméleti feltétele nyilvánvalóan az, hogy a jelentések, mégha nehezen behatárolható módon is, rendelkeznek bizonyos határokkal és korlátokkal, valamiféle szabálynak engedelmeskednek. Ehelyett a dekonstrukció túlzásokba ragadtatta magát, azonban ha a jelentések bizonytalanok is, sokfélék, multiplikáltak is, ezt meglátásom szerint nem lehet azzal a leegyszerűsítéssel hazavágni, hogy nincs is nekik konkrét jelentésük. Az a mondat például, hogy: qrva az anyád – elég konkrét. Ez a probléma mutatkozott meg de Man Szemiológia és retorika c. tanulmányában, melyben de Man az amerikai Nemcsák Károlytól, Archie Bunkertől citál be példát, amikor a szappanopera főszereplője azt mondja feleségének: „Mi a különbség?” De Man a grammatika retorizálása és a retorika grammatikalizálásának kérdésén keresztül jut el arra a pontra, hogy bizonytalanná tegye a jelentéseket: vajon hogyan érthető Archie mondata? Két dolog közötti különbségre gondol, vagy a különbség metafizikájára. De Man felvetése a Searle-Derrida-vitában hagyományozódott tovább, amelyben Searle a beszédaktus-elmélet, a pragmatika és a kontextus fogalmainak bevonásával megoldhatónak látta a problémát, ám a debattában az irodalomelmélet tőzsdéjén nagyobb árfolyamon futó Derridának adták a pálmát, aki Searle-t a jelentések pluralitásának oldaláról támadta. Ezzel azonban a „dekonstrukció híveinek hagiografikus történetírása”[1] elhomályosította Searle megoldási javaslatainak jelentőségét, holott azokat a szőnyeg alá söprés és a konzervatizmussal való vádolás helyett talán értelmesebb lett volna relevánsabb nyelvfilozófiai kérdéssé emelni. Mindez csak néhány példa a jelentéspluralitás védelmezőnek túlzásaira, amellyel a nyelv instabil voltát néhány leegyszerűsítő megoldással kívánják el- és lerendezni.
            Szövegemben rendszeresen hivatkozom Umberto Ecónak az enyéméhez hasonló problémafelvetésére, amit ő az értelmezés és a túlértelmezés fogalmakkal ír le. Eco alapvető problémája az, mi szab gátat az értelmezés „túlcsordulásának,” meddig terjed az „interpretáció érvényessége”, amellyel sem ő, sem pedig én, nem tagadom a pluralitást, nem egy korlátlan abszolútumot, nem egy fix pontot tételezek, és térek vissza egy korábbi irodalomelméleti állásponthoz, mindössze annyit állít(unk), hogy nem anything goes, az én fordításomban pedig: azért mindent már mégse…
 
 
2.
 
            Toles tanulmánya két jól elkülöníthető részből áll, melynek első felében a korábbi értelmezéseket gereblyézi csoportokba és mutatja be, második felében pedig saját értelmezését adja hozzá. Nem ilyen jól elkülöníthető azonban a két rész célja, szervetlenül épül bele a szöveg első részébe a recepció felmondása és óvatos kritikája, miközben saját interpretációja alapvetően elfogadja a korábban ismertetett értelmezői megállapításokat. Megnehezíti továbbá az olvasó feladatát azzal, hogy sehol sem utal arra, mely kritikákból szűrte le ezeket az értelmezési módokat, mely szövegekre hivatkozik.
 
            Miközben a korai értelmezéseket tárgyalja, jól tetten érhető, hogy szövegét egy későbbi időperiódusból származó retorikai hozzáállás uralja. Szerinte a korai olvasatok két fő témára összpontosítottak, az egyik a néző és a film közötti viszonyra, a másik pedig a néző bűnösségére és a kukkolás etikájára vonatkozott. Mind az „illicit yoyeristic pleasures,” mind pedig az „etchics of voyeuristic[2] kifejezések későbbi (nem 1954 körüli) szövegekből származhatnak, és feltűnően emlékeztetnek a feminista filmkritika kedvelt fogalmaira. Nem beszélve arról, hogy Laura Mulvey nevezetes tanulmányában szintén a voyeurizmus és a néző bűnösséggének, tettestárs voltának kérdését feszegeti, azon nézői élvezetet, „hogy mások magánéletébe leshet be,”[3] akárcsak Jeffries. A tolesi kérdések és a Mulvey-szöveg vonalvezetésének feltűnő hasonlatossága felveti a gyanút, vajon a szerző nem egy későbbi értelmezést datál korábbra, elcsúsztatva a kurrens recepcióban jelentkező hangsúlyokat. A szöveg retorikája meglehetősen árulkodó, rávall Toles ismertetésének csúsztatására. Hasonlóképpen az ötvenes évekbeli értelmezésekhez rendeli a néző és a mozivászon kettősének problémáját, amelyet szinte posztmodern értelmezési program keretében futtat fel, ami újfent arra utalhat, hogy későbbi olvasatokat vetít vissza és torzítja el a korabeli Hátsó ablak-kritikák beszédmódját. Žižek a maga Hitchcock-tipológiájában, amelyet – legalábbis részben – realista, modernista és posztmodernista tendenciák és korszakok alapján katalogizál, éppen az ötvenes évek „nagy filmjeitől” számítja a posztmodern érát, és lám-lám, ő is kiemeli az allegorikusságot: „postmodernism, formally epitomized by the accentuated allegorical dimension.”[4]           
 
 
            Toles a kortárs (recent) kritikákat úgy jellemzi, hogy azok három fő csoportba gyűjthetők össze: marxista, dekonstruktív és feminista értelmezés. Mindhárom csoport azonban jelentős részben fedi egymást, ezért felvetődik a kérdés, vajon nem önkényesen osztályoz-e így. Kérdés, van-e önálló dekonstruktív filmkritika, és ha igen, hogy hívják, mi a neve. A feminista irodalomelmélet pedig számos ponton éppen a derridai dekonstrukcióból merít, szerzői pedig Derrida-szövegeken nevelkedtek, továbbá: a feminista kritika, mely minduntalan a nő áldozatként, a filmnek pedig a burzsoá patriarchális értékrend erősítéseként való bemutatatását forszírozza, és a férfit a hierarchia csúcsáról óhajtja letaszítani, vajon önmagában nem dekonstrukció-e? Hasonlóképpen a marxista kritika, mely a Hitchcock-film példáján a bérházat a „kapitalista élet-világ mikrokozmoszának”[5] igyekszik tekinteni és a látszólagos békét, nyugalmat éppen a társadalmi viszonyok kereszteződésével próbálja aláásni, nos, nem dekonstrukció-e? Hogy a kérdés nem merő önkényesség, arra bizonyság, hogy Derrida a kilencvenes évek elején azért nevezi dekonstruciónak a marxizmust, mert szerinte azt a „radikális kritika” az újralátás, a korábbi jelentések lerombolásának vágya jellemzi.[6] És amikor a marxista filmkritika (vagy amit Toles annak nevez) azt állítja, hogy célja a kohézióra, a rendre és a biztos társadalmi térre vonatkozó elképzelésünk aláásása és a rendnek abberációként való megmutatása,[7] vajon nem az elmélet viszi-e a puskát a film szoros olvasata előtt? Valóban ilyen hangsúlyos-e a társadalmi tér megszervezésének kérdése, és a tagolt térszerkezetnek egyszer börtönként, máskor gyárként való allegorikus értelmezése (és a gyár csak a termelés konnotációja miatt szükséges metafora) a filmben? Magyarán: a marxizmus a Hitchcock-filmet értelmezi-e, vagy pedig ürügyként felhasználja? És innen már csak kis ugrás Eliot versének becitálása a város elidegenítő hatásáról, vagyis egy piciny hasonlóságot felhasználva azt az egész világképre kiterjeszti. Nem tűnik-e túlságosan távolinak az asszociáció, a tagolt tér hasonlóságából egy ilyenfajta ideológiát felépíteni? Erre mondja Eco, „ha az analógia mechanizmusa egyszer mozgásba jön, nincs garancia arra, hogy meg is áll majd.”[8]
 
            És nocsak. Toles nem is fukarkodik az allegorikus-metaforikus szóhasználattal. Azt állítja, hogy a narratológia aktusát Jeffries, a film férfi főszereplője követte el, pusztán azért, mert ő rakta össze Thorwald gyilkosságának történetét. Hitler történész kutatója zsidógyilkos (mert jelek interpretálásával rakja össze a történetet), a móri gyilkosság felderítője az igazi mészáros (mert jelek interpretálásával rakja össze a történetet). Abszurd. A committed kifejezés[9] szándékosan terelgeti az olvasó képzeletét a gyilkosság kontextusa felé, azonban a bombasztikus kijelentés mögött semmiféle kézzelfogható, lényegi információ nincsen. Puszta retorika, a semmi felturbózása, a jelentés kihámozása mögött csupa szemfényvesztés, a nagyotmondás grandiózus nyelvi teljesítménye áll. A valódi gyilkos és Jeffries mint gyilkos között különbség retorikai termékké vált, amelynek fogalmai nem állnak szilárdan. Azzal, hogy Toles megfordítja a viszonyt, semmivel nem viszi tovább az értelmezés fonalát. Ennyi erővel „egy bizonyos nézőpontból minden analógiás viszonyokat, összefüggést és hasonlóságot teremt minden mással. Ennek határait bárki kitolhatja…” a retorikai héj felfedése azonban világossá teszi az ürességet.
 
            Toles szövegét a szobrásznő „Éhes” című szobrának elemzésekor is hasonlóképpen a metaforát, az allegóriát és a retoricitást összeabroncsoló hasonlóság vezérli, és erre egy egész szerelemkoncepciót épít, pontosabban a szerelem hiányát. A szobor allegorikusan ábrázolja az éhséget, mégpedig úgy, hogy a test közepén egy üreg, egy lyuk van. Tolest a lyuknak és a vágynak a hasonlatossága vezérli oda, hogy összekapcsolja az éhséget és a szerelemvágyat, Lisa szerelemvágyát és Jeffries azt beteljesíteni nem képes alakját. Megintcsak távoli asszociáció, hogy a szobrot „nemi jelként”[10] értelmezi ennek folytán. Miután pedig a szobor üreges közepét egyszer már megfeleltette a nő vágyának, nem zavarja, hogy egy újabb metaforikus csavarral immár a férfi jelképévé avassa, és a test üressége a megközelíthetetlen férfi partner funkciójának feleljen meg. Innen pedig már megint nem kell sok ahhoz, hogy egy puszta O hangból is messzemenő következtetéseket vonjon le. S miután a vágyat éhségként tematizálja, a vacsorát beteljesedésként kellene értelmeznie, csakhogy a filmben a vacsora épphogy nem Jeffries és Lisa szerelmi beteljesüléseként értelmezhető, éppen annak halogatásaként, folytonos elodálásaként. Nem folytatom.
 
 
3.
 
            E néhány példából is kiviláglik, hogy a szerző távoli kapcsolatokat hoz össze egymással, amelyek metaforikusan ugyan összehozhatók lennének, de a film értelmezése szempontjából kimerítik Eco túlinterpretálás fogalmát. Eco a túlinterpretálás (overinterpretation) fogalmát azon működés leírására használja, amikor az értelmezés túlságosan eltávolodik tárgyától, és bizonyos jeleknek olyan jelentéseket tulajdonítanak, amelyek az adott kontextusban nem biztos, hogy relevánsnak tűnnek. Eco elmélete szerint a hasonlóság teremti meg a túlinterpretálás veszélyét, amikor a „kapcsolat minimális” és „az eltérő viszonyok harmonizálásához (homologation)”[11] a hasonlóság nem elegendő. (Teoretikus szempontból természetesen éppoly nem kielégítők Eco feltételei – mi az hogy a kapcsolat minimális, mit jelent eltávolodni a tárgytól – ám önmagában ez még nem érvényteleníti állításait.) Eco állítsainak alátámasztására az Achillész mint kacsa példát hozza fel: „Kevesen olyan bátrak, mint az Achillész és az oroszlán, viszont túl sok a kétlábú, mint Achillész és a kacsa.”[12] Könnyen belátható, hogy Akhilleusz és a kacsa között kapcsolat foka meglehetősen gyenge, távoli, annak alapján, hogy mindkettő kétlábú.
 
            Úgy gondolom, hasonlóképpen törékenyek Toles asszociációi és egyes elemek általa történő összekapcsolása. A történetnyomozás és a gyilkosság pusztán retorikai kapcsolatra épül, az Éhség címet viselő szobor és O hang összekapcsolása hasonlóképpen önkényesnek és távolinak tűnik. Ennek alapján Eco túlinterpretálás fogalmát könnyedén applikálhatónak tartom Toles tanulmányára, noha az olasz szemiotikus művének nem minden elemét emelném piedesztálra. Toles Hitchcock-kritikáját számos ponton a metaforikus erő tartja egyben, sőt tartja életben, amely elfedi mondanivalójának ürességét, illetve ha van neki, akkor azt, hol csúsztat. Erre ismételten csak egyetlen szöveghelyet hoznék fel példának, szintén az Éhség szobrának értelmezéséből. Miközben elfogadja a dekonstuktív kritika (khm) azon alaptézisét, amely a jelentések instabilitását, és a jelölőnek a jelölttől való elcsúszását vallja, azonközben a szobrot önarcképként olvassa, amely azért mégiscsak a jelölt és a jelölő harmonikus viszonyának megfeleltetését sugallja. Ám éppen ezek a nehezen észrevehető csúsztatások tartják életben és legitimálják metaforikus, allegorikus kijelentéseit azáltal, hogy a retorikus nyelv elfedi a hasonlóságok és különbségek rendszerét. Nála a metaforák önlábra állnak, és saját rendszert kezdenek működtetni, eltérve tárgyuktól.
 
            Ami sok, az sok. ­…és itt most nem a jelölt és jelölő azonosságára gondolok (allegorikusan).


[1] Bene Sándor: Searle, Vico, Patrizi. A történeti pragmatika esélye. Helikon, 2005/3, 241.
[2] George E. Toles: Alfred Hitchcock’s Rear Window as critical allegory. Boundary 2, Vol 16, No 2/3 (1989), 225., 226. (a továbbiakban CA)
[3] Laura Mulvey: Vizuális élvezet és az elbeszélő film. Metropolis, 200/4, 14.
[4] Slavoj Žižek: Everything You Wanted to Know about lacan (but Were Afraid to Ask Hitchcock). Verso, 1992, 5.
[5] CA, 227.
[6] Jaques Derrida: Marx kísértetei. 1995, 98.
[7] CA, 228.
[8] Umberto Eco: Szövegek túlinterpretálása. Helikon, 2001/4, 505. (a továbbiakban SZT)
[9] CA, 230.
[10] CA, 230.
[11] SZT, 506., 507.
[12] SZT, 516.

Szólj hozzá!

2009.05.03. 22:08 P.mester

Historiográfia és ideológia

Címkék: white ideológia historiográfia kristó gyula althusser p.mester

 

 
„ …nem szeretem semmilyen műfajban a posztmodernt...”[2]
 
 
1.
 
            Hayden White, akit gyakran a posztmodern történetírás-elmélet atyjaként emlegetnek, 1973-ban jelentette meg a historiográfia önreflexiójának egyik legjelentősebb fordulatát hozó könyvét az Egyesült Államokban Metahistory [Metatörténelem] címmel. White tanulmánykötetében radikális fordulatot hajt végre és számos olyan hallgatólagos előfeltételt megkérdőjelez, amelyek csak lassan kezdték megbontani a modern (polgári vagy marxista) történetírás objektivitásába vetett hitét, valamint természetéből adódóan hatalmas történelemelméleti vitákat gerjesztett a nyugati történetírásban. Magyarországon White recepciója jócskán megkésett, hiszen csak az 1990-es politikai fordulat után kezdődött meg hazai fogadtatása, ám elsősorban mégsem a történettudományt érintette ez, hanem az irodalomtudományban hatott. Nem véletlen ez, hiszen a magyar történettudomány még mindig őrizni igyekszik azt a szemléletmódot, hogy a történelmi „valóság” bemutatására vállalkozik, megbízható módon „rekonstruálja” a valaha volt történeti eseményeket, a szenvtelen, ún. „objektív beszédmód” alkalmazása pedig az ideológiamentesség, vagy az ideológiai semlegesség záloga. Az irodalomtudományi befogadás után azonban a történettudomány keretén belül is megindult a lassú erózió, és a továbbiakban már nem kerülhette el a White-i elméletre való reflektálást. Mindazonáltal örvendetes módon jelzi a bekövetkező változásokat az Aetas folyóirat 1996-os száma, amely az amerikai szerző munkásságából közöl részletet, Magyarics Tamás ahhoz írott bevezető tanulmánya pedig az elsők között vet számot annak jelentőségével a magyar történettudományt illetően.[3]
            Rátérve most már White elméletének néhány vonatkozására, megemlíthető, hogy az amerikai történettudós a kartéziánus episztemológia azon tradíciójából indul ki, amely szerint a megismerés tárgya nem választható el a megismerés ágensétől, vagyis a megismerő személy (jelesül a történész, aki a történeti folyamatok vizsgálatára vállalkozik) szükségszerűen érvényesít valamiféle szemléletet. White tehát nem hisz a kartéziánus ismeretelméletben, melynek értelmében a dolgok úgy ismerhetők meg, ahogy azok megtörténtek; a megismerő személyétől függetlenül létezik valamiféle metafizikai, eleve adott történelmi igazság. White ezt a szemléletet továbbgondolván hajt végre radikális fordulatot. Ha sohasem lehetünk bizonyosak a valóság tényeiről, akkor nem is bízhatunk a történelmi folyamatok objektív bemutatásában.
            Meglátása szerint a történettudomány éppúgy értelmező, hermeneutikai tudomány, mint az irodalomtudomány, azaz nem rekonstruálja az eseményeket, hanem interpretálja. Magyarán szólva, a történetírást reprezentációs folyamatnak tartja, nem pedig olyan jelenségnek, amely megragadhatná a valóságot. Hayden White a strukturalista narratológiai elméletek (Sassure, Collingwood, Lévi-Strauss stb.) terminológiai hálóját adoptálván gyökeresen megkülönbözteti egymástól az eseményt (a történelmi eseményt) és az azt reprezentáló (ábrázoló) történetet. A történet nem maga az esemény, hanem az események egyes elemeiből áll össze egy összefüggő, egységes történet, ám azt a történetet a történetíró állítja össze, méghozzá úgy, hogy egyes eseményeket előtérbe állít, másokat pedig háttérbe szorít, vagyis hierarchikus rendbe állítja. White-nak egyik legfontosabb és egyik legmélyenszántóbb állítása éppen az, hogy a történetírás éppúgy történetek sorozatából áll, mint az irodalom, és ezzel a két narratív közeg szerinte lényegében azonos kiindulóponttal rendelkezik. White szerint a történetírás és az irodalom közös gyökerének elfelejtése a fikció megítélésének eredménye: „A történelem hasonlóképpen szembeállítható az irodalommal is, mivel a tényleges érdekli, nem pedig a lehetséges, mely utóbbi az irodalmi alkotások ábrázolásának állítólagos célja.”[4] White ezt a szembenállást, az irodalom és a történelem antagonizmusát óhajtja lebontani többek között, bemutatván, hogy a két kategória egy tőről fakad, így a fiktív-valóságos alapján nem lehetséges szembeállítani a kettőt. Rendkívül tanulságos ebből a szempontból, hogy résztanulmányának a címe is ezt fejezi ki: a történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás működik. Itt most nem is az a legfontosabb megjegyeznivaló, hogy műalkotás, hanem az, amit e szó implikál: a történetírás konstrukció, értelmezés eredménye, és a történetelemek hierarchikus szekvenciái egy interpretálási folyamat gyümölcse. „Ez azt jelenti, hogy a viszonyok alakját, amely a területen található tárgyak inherens tulajdonságának tűnik, a valóságban a kutató erőltette a területre éppen azzal, hogy az ott található tárgyakat azonosítja és leírja. Ebből az következik, hogy a történészek magával a leírásukhoz használt nyelvvel anyagaikat a narratív ábrázolás lehetséges tárgyaivá alakítják.” – írja Hayden White. Az ókori retorikai kézikönyvek tisztában voltak azzal, hogy a történetírás nem választható szét az irodalomtól, hiszen a historiográfiát irodalomként tárgyalták, nem pedig külön diszciplínaként, mára azonban a történészek az objektivitásba vetett hitük miatt a lényegi azonosságot különbséggé változtatták, mintha a kettőnek kevés köze lenne egymáshoz. Mindazonáltal, a régebbi történetírói munkákat illetően, teszem azt a Gesta Hungarorumot tekintve, mind az irodalomtudomány, mind pedig a történettudomány igényt tart saját érdekeltségére. Anonymus munkája éppúgy interpretálható irodalmi szövegként, mint történelmi kútfőként.
            Nem arról van szó White történelemelméletét illetően, hogy az események megváltoztathatók, vagy hogy kétségbe vonná létezésüket (hiszen ez puszta történelemhamisítás lenne, ahhoz hasonlóan, amikor Sztálin levakartatja a fényképről Lenin alakját). Az amerikai szerző szerint a lényeg két történelemelem viszonyában dől el, amely sokkal kevésbé észrevehető, mint egyes adatok törlése: miért éppen olyan sorban következnek az események, milyen argumentációs eszközöket használ, mit hallgat el a történetíró? Hayden White szerint ezek azok a problémák, amelyek fényt vethetnek egyes történetírói munkák ideologikus voltára.
            Azt gondolhatnók, hogy a fikció és az ideológia problémája csak a narratív munkákban jelentkezik, White azonban szisztematikusan és részletekbe menő alapossággal mutatja be, hogy a látszólag olyan objektív, világnézetileg semleges történetírói formák is, mint az annales, mennyire ideologikus lehet, és hogy ez a műfaj is narratív forma. Azért lényegbevágó White rendszerében az annales megemlítése, mivel arra mutat rá, hogy még a látszólag legkezdetlegesebbnek tekintett történetírói műfaj sem mellőzheti a narratívát és az ideológiát. Az évkönyv szisztémája úgy épül fel, hogy egyes évszámokhoz eseményeket rendel, úgy tűnhet teljes ideológiai érdekeltség nélkül, amelynek struktúráját a diszkontinuitás jellemzi. Az események sorozatából azonban mégiscsak kirajzolódik valamiféle történet, azaz mégsem nélkülözi az elbeszélést. Az sem mindegy, milyen események milyen elemeit emeli be az évkönyvbe, hiszen amit a korabeli szerző lejegyez, azt valamilyen szempontból fontosnak ítéli, másokat viszont lényegtelennek tart. Felvetődik a kérdés: milyen alapon tart valamit lényegtelennek – nyilvánvalóan bizonyos ideológiai indíttatásból. Vagy: milyen alapon hagy ki bizonyos eseményeket, azokat az éveket, amikor eszerint „semmi sem történt.” White ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Minden narratíva, bármennyire is teljesnek tűnik, bizonyos események együttesét feltételezi, amelyek bekerülhettek volna abba, de mégis kimaradtak; ez éppoly igaz a képzeletre, mint a valóságra alapozó narratívákra”[5] – azaz az irodalomra és a történetírásra.
            Az elbeszélésekkel dolgozó műfajokban (és – mint láttuk – az annales is ilyen) éppen az egyes események közötti relációk teremtik meg a lehetőségét az ideológia beáramlásának. Nem arról van tehát szó, hogy egyes elemeket meghamisít a történetírói munka szerzője, hanem inkább arról, hogy ahogyan az eseményeket a történetírói munka során, az elbeszélésben egymáshoz párosítja, egymás viszonyrendszerében helyezi el – nos, az teremt számára lehetőséget világnézeti elemek szinte észrevétlen becsempészésére. Az ideológia fogalmának egyik legelfogadottabb definícióját a francia marxista filozófus, Louis Althusser adta, aki a tárgy manapság legnagyobb árfolyamon jegyzett kutatója. Althusser szerint az „ideológia az egyének képzelt viszonyát mutatja be létünk valós feltételeihez.”[6] Mivel az ideológia működése közben észrevétlen marad, és általánosként mutatja be önmagát, okoskodik Althusser, a kialakult hierarchikus rend újratermelésének szolgálatába szegődik, és ez teszi lehetővé a társadalom feletti uralmat. Azaz befolyásolja vagy megváltoztatja a történeti eseményekhez való hozzáállást, és az eseményeknek olyan interpretációját adja, amely valamiféle hatalom érdekeit szolgálja. Az ideológia hiába „képzelt viszony,” hiába reprezentációs forma, működése közben önmagát valóságosnak tartja, és úgy is kezd funkcionálni, mintha maga lenne az eleve adott valóság. Így egyszerre valós és fiktív.
            Mármost ezek után felvetődhet a minden kétséget kizáróan jogos kérdés: mi célt szolgál ez a némileg talán hosszúra nyúlt bevezető elméleti fejtegetés? Nos hát, úgy vélem, White elméletének elemei jól applikálhatók az Árpád-kor történetírására, és ezt a 11. századi német támadásokkal egyes vonatkozásaival kapcsolatban kívánom szemléltetni. Természetesen nem kívánom újból feltalálni a melegvizet, hiszen e korra és a témára vonatkozó történetírói munkák ideologikus voltát a magyar historiográfia, és köztük Kristó Gyula elévülhetetlen munkássága már kimutatta, és ezek jónéhány vonatkozásban emlékeztetnek Hayden White posztmodern történelemszemléletére, mégha Kristó „semmilyen műfajban” sem szerette a posztmodernt…
 
           
2.
 
            I. István uralkodásának derekára radikális fordulat következett be a német-magyar viszonyban, és II. Henrik 1024-ben bekövetkező halála a császári expanziós politikának engedett teret, amely az egész 11. századi külpolitikára rányomta bélyegét. II. Konrád, az új uralkodó és István király között 1027-ben és 1029-ben már kölcsönösek voltak az ellenségeskedések, amely az állandósuló konfliktushelyzetet jelezte, összecsapásra azonban csak 1030 júliusában került sor először.
            A közel kortárs krónikás, Wipo, aki II. Konrád udvari papja volt és egészen 1046-ban bekövetkező haláláig írta művét, az 1030-as eseményekről többek között a következőképpen számol be: „A császár a folyóktól az erdőktől olyannyira védett országba nem tudott behatolni, viszont a rajta esett sérelmet a királyság határainál számos fosztogatással és tűzokozással eléggé megbosszulva tért haza, megkezdett munkáját alkalmasabb időben folytatva…”[7] Wipo megemlíti ugyan, hogy II. Konrád német császár támadása „a bajorok hibájából” történt, azonban ennél részletesebb magyarázatot nem ad a történelmi események indoklásául. Ennek következtében jogosan vetődhet fel a kérdés, miért csak ilyen homályos, nem kielégítő magyarázattal szolgál Wipo a támadás kapcsán? Másrészt hogyan kell értelmezni azt a részt, amely szerint a császár „alkalmasabb időben” visszatér?
            Meglátásom szerint e hiányos érvelés argumenta e silentióként értelmezhető, azaz nemcsak a narrációban velünk megosztott információ ruházható fel jelentéssel, hanem az is beszédes, amit elhallgat. A harc ugyan megemlítésre kerül, de annak indoka már nem. Felvetődhet a lehetőség, hogy II. Konrád talán azért támadt Magyarországra, hogy a kereszténység védelmezőjének szerepében tűnjön fel, azonban ezt a szöveg nem említi és István politikai cselekedeteinek tükrében sem tűnne hiteles magyarázatnak. Meglehetősen árulkodó azonban a casus belli elhallgatását illetően a szöveg ellentmondása. Ha Konrád a kereszténység védelmében indította volna meg hadjáratát, hogyan lenne lehetséges, hogy István az „Úrtól kért” védelmet? Egy keresztény király, ha betartja az egyházi rendet, nem szolgáltat semmiféle indokot arra, hogy éppen a kereszténységre hivatkozva katonai támadást indítsanak ellene. A Wipo által írt szöveg tehát komoly hiányossággal, diszkrepanciákkal küzd, hiszen egy odavetett megjegyzéstől eltekintve nem képes magyarázatot adni a támadásra. Így viszont hiteltelennek tűnik az a megjegyzés is, hogy újabb támadást tervez, hiszen nem létezik háborús ok.
            Nem lehet véletlen Wipo püspök szövegének ez a homályossága és ellentmondása. II. Konrád udvari papjaként nyilvánvalóan olyan érdekeket kellett szolgálnia történetírói munkájában, amely igazolja a támadás jogosságát és kiemeli a császár nagyságát. Ugyanakkor egyik ideológiai feladatot sem tudja teljesíteni, ezért inkább hallgatásba burkolózik. A magyar történetírás általánosan elfogadott interpretációja szerint a német császár támadása megindulása már a német expanziós törekvéseket jelzi, azaz egy hódító jellegű összeütközésről van szó, amelyet István sikeresen visszavert. Ezt azonban nyilvánvalóan Wipo nem írhatja bele nyíltan munkájába, viszont megfelelő ideológiai háttérrel sem rendelkezik az események megmagyarázására. A támadás sikertelenségét sem magyarázhatja I. István eredményes védekezésével, azaz nem vallhatja be a kudarcot. Wipo ezért a természeti körülményeket teszi meg a támadás sikeressége elmaradásának okául, vagyis azt, hogy „a folyóktól és az erdőktől… nem tudott behatolni.” Miközben tehát Wipo nem ad részletes magyarázatot az események menetére, azonközben a hallgatás révén mégis tetten érhető benne azon, a császár személyét kiemelő ideológia, amellyel a támadás valódi okáról nem szólván megszépíti az eseményeket egy történetírói cél érdekében. Hayden White elméletét Wipo példájára alkalmazva, megemlíthető, hogy az ellentmondások szövedéke és kiváltképpen a hallgatás a legfőbb bizonyság a szöveg ideologikus voltára. White szavaival megfogalmazva: „De ezeknek a fehér foltoknak a jelenléte az évkönyvíró feljegyzéseiben az ellentét erejével segít ráéreznünk, milyen erővel hat a narratíva készítése arra, hogy minden hiányt betöltsünk, hogy az idő destruktív hatalmáról szóló rémálmainkat uraló üresség, szükség és elnyomott vágy fantáziaképei helyett a kontinuitás, a koherencia és jelentés képét vázoljuk fel.”[8]
            Ugyanerről az eseményről – vagyis az 1030. évi német támadásról – Reichenaui Hermann Krónika a világ hat korszakáról (Chronicon de sex aetatibus mundi) c. kissé későbbre datálható (1048 körül keletkezett) világkrónikájában, mely Wipo püspök művét is felhasználva, elmondja, hogy „Konrád császár, akinek már hosszabb idő óta ellentétei támadtak Istvánnal, a magyarok királyával, Pannóniára támadt, és amennyire a folyók és a mocsarak engedték, egészen a Rábáig pusztította azt.”[9] A szöveg pusztán ennyiben érinti az eseményeket. Reichenaui Hermann tehát még Wipónál is szűkszavúbban meséli el az eseményeket, jóllehet ennek az általa választott műfaj is oka lehet, hiszen nem szorosan összefüggő eseménysort mond el, hanem munkája az annales formai hagyományait követi. Ha azonban II. Konrád hadjárata sikerrel zárult volna, természetszerűleg ki kellett volna emelnie a császár nagyságát, amely Wipohoz hasonlóan itt is elmaradt. Magyarán szólva, a szűkszavúság és a hallgatásba burkolózás itt is árulkodó. Reichenaui Hermann, aki Wipó püspök történetírói konstrukcióját forrásként is felhasználta, már nem említi meg a támadás okának azt a ködös magyarázatát sem, amelyet elődje, viszont átveszi a háború sikertelenségének azt a fajta indoklását, amely a természeti okokat jelöli meg. Kiemeli ugyanakkor, hogy Magyarországot „egészen a Rábáig pusztította,” vagyis talál olyan történetelemet, amellyel mégiscsak hangsúlyozhatja Konrád nagyságát, vagy más szempontból: palástolhatja a kudarcot, megszépítheti azt.
            A két forrást összevetve tehát összegzésként megállapítható, hogy mind Wipó, mind pedig Reichenaui Hermann elbeszélését” a hallgatás és a szűkszavúság jellemzi, ám épp a hallgatás a beszédes ezekben a forrásokban, amely fényt vet ideológiai beállítottságukra.
 
 
3.
 
            II. Konrád 1039-ben bekövetkező halála után sem módosult a magyar államot hűbéresévé tenni kívánó császári külpolitika, amelyet III. Henrik 1042-es, 1043-as és 1044-es betörések jeleznek. Most elsősorban az 1044-es támadás forrásainak ideológiai beállítottságát vesszük górcső alá. Azért tarthatjuk az ideológia szempontjából fontosnak ezt az eseményt ilyen szempontból vizsgálni, mivel felettébb tanulságos az, hogy milyen magyarázatot adnak a német támadásnak. Vajon az állami önállóság védelmét jelentette, vagy a kereszténység császári csapatokkal való megvédéseként értelmezhetjük, avagy pusztán hódításnak tekinthetjük?
            Gerics József és Ladányi Erzsébet azt hangsúlyozzák, hogy a német források III. Henrik Aba Sámuel ellen indított támadását „a pannóniai kereszténység állítólagos védelmében”[10], vagyis ideológiai okokkal magyarázzák, illetve fedik el a császár hegemonisztikus szándékát. A szerzőpáros szerint Benno osnabrücki püspök 1100 körüli életrajzában ez az indoklás a legárulkodóbb, és ezt az értelmezést VII. Gergely pápa is elfogadta.
            Reichenaui Hermann beszámol az 1044-es eseményekről is, méghozzá olyan argumentációs készletet felvonultatván, amelyből egyértelműen kitűnik a szerzői intenció funkciója. Először is Aba Sámuel magyar királyt azzal próbálja hitelteleníti, hogy esküszegéssel vádolja, és ezzel egyúttal megadja a támadás okát is, amely így – úgymond – jogszerű és leplezi a támadás valódi indokát (nevezetesen az expanziós szándékot). Morális szempontból is igyekszik befeketíteni, amikor azt állítja, hogy Aba gőgös volt és lenézte a német császárt. A német uralkodó nagyságát viszont az egymással összecsapó csapatok létszámának aránytalanságával fényezi (Aba szerinte „ megszámlálhatatlan” és „hatalmas hadat állított ki” és ezzel oppozícióba állítja Henrik „igen kis”[11] seregét.) Természetesen ez azt az ideologikus célt szolgálja, hogy így a győzelem még ragyogóbb színben tűnjék fel. Igen érdekes módon magyarázza Magyarország vazallus országgá tételét, ugyanis a narrátor szerint az „alávetettséget” nem ő kényszeríttette az országra, hanem a magyar csapatok kér esengtek érte akárcsak úgy, amikor a balti országok „kérték” felvételüket a Szovjetunióba (na jó, ez zárójel). Mi több, a császár ilyenképpen még „kegyességét” is bizonyította, hiszen elfogadta a magyarok ajánlatát. Ez tökéletesen rámutat arra a White által felvetett problémára, amely a történelem plurális interpretációs lehetőségeivel kapcsolatos, hiszen eldönthetetlen, valóban nagylelkűséget vagy csupán retorikai fogást kell e sorok mögött látnunk, mindazonáltal legalább a gyanút felkelti, hogy ideologikus okfejtésről van szó. Hasonló a helyzet a ménfői csata következményével is, hogy a trónjára visszaültetett Péter király bevezette a bajor jogot. Ezzel kapcsolatban is megoszlanak az értékelő vélemények, hogy vajon ez a német hűbériségnek lenne-e a bizonyítéka, vagy pedig inkább arról van szó, hogy Péter ezzel István – divatos kifejezéssel élve – nyugati, integrációs politikáját folytatta.
            A ménfői csatáról az Altaichi Évkönyv is beszámol, amely a legfontosabb kútfőnek számít az István halála utáni zűrzavaros időszak történetét illetően. Az Annales Altahenses-t a magyar történetírás is forrásként használta fel, így az ősgeszta is, de Gerics József és Ladányi Erzsébet legújabban arra az álláspontra helyezkedik, hogy az ősgeszta készítője nem ismerte az egész művet, arra csak 1046-ig támaszkodik. Összegzésként a következőket írják: „Az 1046-tal záródó elbeszélő szövegnek biztosan megállapítható kútfője volt az Altaichi Évkönyvnek a krónikás által bőven kiaknázott előadása,”[12] amely nemcsak az ősgesztában öröklődött tovább, hanem a 13. századi krónikában (pontosabban gestában) is hagyományozódott. Az Altaichi Évkönyv Aba Sámuel letételét már nemcsak esküszegésnek tulajdonítja, tovább megy ennél, és egyenesen törvénytelennek nyilvánítja, ezért ítéli jogosnak a császári fellépést ellene. Ahogyan frappánsan megfogalmazza: „…azért, hogy a méltatlanul felmagasztosult [személyt] méltó megaláztatás taszítsa le”[13] [ti. a trónról] – kiemelés tőlem P. mester. A császár expanziós politikáját tehát jogos beavatkozásnak titulálja, így palástolva el annak valódi célját: nem hódításként, hanem a törvényes rend visszaállításaként értelmezi, tisztára mosván Henrik erkölcsi pozícióját.
            A magyar középkori történetírással foglalkozó tanulmányok felfigyeltek arra a sajátosságra, hogy Kézai Simon krónikája (gesztája) meglehetősen negatívan állítja be Péter és Gizella alakját és a pártütőkkel való közreműködéssel vádolja. Kristó Gyula szerint ennek hatalmi okai vannak, miszerint az előző rezsimet a történetírás által is meg kell semmisíteni, hiteltelenné kell tenni. „Péter alakjának gyűlöletes beállítása korán, már a XI. században bekövetkezett, szoros kapcsolatban a Vazul-ág trónra juttatásával – írja, majd hozzáteszi – Gizella befeketítése […] Péter és Gizella testvéri kapcsolata, a hercegek (András, Béla, Levente) Szár Lászlótól való származtatása […] azt célozza, hogy a Vazul-ág történetírása tisztára mossa, szalonképessé tegye az uralmon lévő dinasztiát…”[14] Vagyis a történelmi szöveg – melyet Hayden White a maga elméletében kiemel – fikciója valóságosként kezd működni és hatni a továbbiakban, és Louis Althusser ideológiakritikájával együtt hozzátehetjük, hogy olyan képzelt viszonyt alakít ki a történelmi eseményekhez, amely aztán létük feltételeként valós viszonnyá transzformálódik.
            Kézai Simon 13. századi krónikájának szándéka azonban más talajon áll, mint az Altaichi Évkönyvek vagy a Reichenaui-féle történeti alkotás. Amíg ott Péter alakja nem tűnik fel negatív színben, itt uralma pusztító fenyegetést jelentett. Kézai már műve prológusában kifejti, hogy célja az eddigi történeti munkák szemléletének revideálása, és a történeti tudat megváltoztatásának igénye, abban a reményben, hogy a magyar történelemnek erről a korai szakaszáról „igazabb” kép alakuljon ki. Vagyis a történetírás a hatalmi harc textuális szinten való folytatása. Péter legfőbb hibájául azt rója fel, hogy az országot „szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá”[15] vetette. Árulkodó azonban az a megjegyzése is, hogy „az ország nemeseit semmibe vette, németjeivel és olaszaival együtt nagyralátóan és kevély szívvel habzsolta a föld javait.”[16]
            Kézai tehát azért marasztalja el Pétert, mert uralkodása alatt a magyarok helyett idegenekkel töltötte fel az ország legfontosabb pozícióit, azaz az ellentétpárt nem a kereszténység és a pogányság között állítja fel, hanem idegen és hazai (hungarus) között. Azért nagy jelentőségű Kézai történelemszemlélete, mivel a magyar állami önállóság hangoztatásával nemcsak államjogi szempontot érvényesít, hanem beemeli a történetírásba a natio fogalmát, amely igen fejlett, korát jócskán meghaladó nemzeti érzésre vall. „Úgy készítette el munkáját, hogy minden elem a fentebb vázolt, a magyar nemzeti öntudattól duzzadó (már-már nacionalistának mondható) koncepciót szolgálja.”[17] – írja erről Kristó Gyula. Kézai gesztájának szándéka a maga történetírás-kritikájával azonban nem az, hogy az uralkodó ideológia lebontásával a történelem hűbb, valódibb, igazibb stb. képét állítsa, hanem az, hogy egy másik ideológiát állítson a helyére. Kézai azt a köznemesi szemléletet képviseli történetírása során, amely a központi hatalmat a magyar natio letéteményeseivel igyekszik feltölteni. Vagyis szintén ideologikus cél szolgálatába állítja munkáját annak eszközeként. Így Kézai kritikája sem mentes az ideológiai előfeltevésektől: ideológiakritikáját a köznemesi ideológiája hatja át, azaz az ún. „uralkodó ideológia” trónfosztásának szándékával semmi más nem történik, minthogy egy másikat állít a helyére.
            Hayden White és Althusser elméletéből azonban az következik, hogy meglehetősen bizonytalan, lehetséges-e ideológiától mentes történetírást végrehajtani. Vajon nem tartja-e az ideológiakritikát ugyanaz a hatalom és ugyanaz az ideológia a fogságában, amely az úgynevezett ideológiával átitatott történetírói alkotásokat? Lehetséges-e egyáltalán kívül kerülni az ideológián? Mivel az althusseri definíció értelmében az ideológia „reprezentációs rendszer,” a világhoz való hozzáférés csakis reprezentációkon, jelölési folyamatokon keresztül mehet végbe. Így le kell számolni azon történészi illúzióval, hogy a valaha volt valóság helyreállítható, a múlt megismerhető a maga eredeti valóságában, azzal a paradoxonnal együtt, hogy mégis meg kell ismernünk. Ez azonban nem feledtetheti e vállalkozás ismeretelméleti lehetetlenségét, azt, hogy minden csupán interpretáció és csak tapogatózhatunk a sötétben – pláne, ha olyan forráshiányos korszakról van szó, mint a magyar koraközépkor, ahol még nagyobb teret kap a fantázia, hogy a szép számmal meglévő üres helyeket kitöltsük. „Annak kimutatására törekedtem, hogy a valóságos események reprezentációjában a narrativitásnak tulajdonított érték abból a vágyból táplálkozik, hogy a valóság eseményeit az életnek oly koherenciát, integritást, teljességet és befejezettséget felmutató képében ábrázoljuk, amely kép csak a fantázia szülöttje, s nem is lehet más.”[18] –mondhatnám befejezésül White-tal együtt. Ollé.


[1] Urkundenbuch des Burgenlandes und der angrenzenden Gebiete der Komitate Wieselburg, Ödenburg und Eisenburg. I.–V. Szerk. Hans Wagner–Lindeck Pozza, Graz–Köln, 1955. I. 34.
[2] Interjú Kristó Gyulával a történetírásról. Bölcső, 2002/9 (december), 20.
[3] Hayden White: A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában. In. Aetas, 1996/1, 98–118. ill. Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? A posztmodern amerikai történetírás néhány kérdése. In. Uo., 87–117.
[4] Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. Ford. Novák György. In.: Testes Könyv I. Szerk. Kis Attila Atilla–Kovács Sándor s. k.–Odorics Ferenc. JATE/Ictus 1996, 342.
[5] White, 1996, 106. Vö. Hayden White: A történelem terhe. Osiris, 1997, 93. (Horror Metaphysicae sorozat).
[6] Louis Althusser: Ideológia és ideologikus államapparátusok. (Jegyzetek egy kutatáshoz). Ford. László Kinga. In.Testes Könyv I. Szerk. Kis Attila Atilla–Kovács Sándor s. k.–Odorics Ferenc, Szeged, Ictus/JATE, 1996, 396.
[7] Az államalapítás korának írott forrásai. Vál. és szerk. Kristó Gyula, Szeged, 1999, (a továbbiakban ÁKÍF) (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15.), 181.
[8] White, 1996, 107.
[9] ÁKÍF, 221.
[10] Gerics József–Ladányi Erzsébet: 11. századi történeti események középkori történetírásunkban. Századok, 2006/2, 349.
[11] ÁKÍF, 223.
[12] Gerics–Ladányi, 2006, 352, ill. 350.
[13] ÁKÍF, 250.
[14] Kristó Gyula: Megjegyzések az ún. „pogánylázadások” kora történetéhez. In. Uő: Tanulmányok az Árpád-korról. Magvető, Bp., 1983, 101. (Nemzet és Emlékezet)
[15] Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai. In. A magyar középkor irodalma. Szépirodalmi, Bp., 1984, 142. (Magyar Remekírók)
[16] i. m.
[17] Kristó Gyula: Magyar Historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon. Osiris, Bp., 2002, 72.
[18] White, 1996, 118.

Szólj hozzá!

2009.04.07. 18:02 P.mester

Eco és az interpretáció

Címkék: eco wittgenstein derrida interpretáció túlinterpretálás

 

- Hová tűntek a régi bölcs borozgatások!?

-          Aha! Radnóti? 

 

 

                Az interpretáció fogalmát a jobbára a heideggeri és gadameri hermeneutikai tradíciót követő filozófia eléggé az irodalomelmélet számára stoppolta le, holott e területfoglalás kizárólagosságának joga korántsem ennyire evidens. Ez az elképzelés azon túl, hogy nyilvánvaló hatalmi kivételezettségre is igényt tart az interpretáció terminus használatában, negligálja, vagy legalább is súlyához képest alulszerepelteti a természettudományos értelmezés módszereit, illetve a látás általi jelbegyűjtést. Márpedig, ha elfogadjuk azt a percepciós felismerést, miszerint a világról való tudásunk nagymértékben vizuális információra támaszkodik, akkor itt a szöveg jelentőségének túlreprezentálásáról van szó. Amennyiben azonban az ilyenfajta ismeretelméleti megosztottság helyett Wittgenteinnek azon kevés affirmatív kijelentését fogadjuk el, hogy nyelvem határai egyúttal világom határait is jelentik, egy feloldatlan ellentmondásba ütközünk. A wittgensteini premissza ugyanis nemcsak a szöveg univerzalitását, de szupremációját is magában foglalja, vagyis -durván fogalmazva- a nyelv és a világ azonosságát mondja ki. A világ nyelvbe zártságának teóriáját elfogadó posztstrukturalizmus emellett viszont nyelvi elégtelenségről is beszél, amiről viszont -ha következetes lenne- episztemológiailag nem lehetne ismerete. Honnan tudná, hogy a szöveg nem találja el a világot, ha a tudást nyelvbe izolálja.

                Másrészt a szövegcentrikus hermeneutika túlhangsúlyozza az interpretáció irodalmi kontextusba való beágyazottságát. Saját fallikus érdekeinek megfelelően a többértelműség mellett érvel, fut a pénze után, hiszen mi lenne a sok-sok kritikussal, ha csupán egyetlen értelmezés lenne elfogadható. A szöveg irodalmiságának túlhajtása és az értelmezés szabadságának kritikátlan ismételgetése során elfelejtődik, hogy egyes, szintén szöveggel dolgozó diszciplínákat tökéletesen ellentétes törekvések vezérlik. A jogtudománynak például épp az az érdekeltsége, hogy a törvényszövegek, jogszabályok értelmezését a lehető legszűkebb lehetőségekre korlátozza. Amikor például nyíltan ki van mondva, hogy a parlamentnek hetente kell ülésezni, és ezt -egyébként semmiből nem következően- úgy értelmezik, hogy a 'hetente' tulajdonképpen háromhetenkénti ülésezést jelent, akkor nem lehet az interpretáció szabadságával vagdalkozni. Vagy: a polgár szó kisajátításakor, nem biztos, hogy eredményes a nincs szójelentés, csak szóhasználat című résszel cinikusan előhozakodni. De például az orvostudományban is jogosnak tűnik az értelmezési mozgáslehetőségek minél nagyobb mértékben történő leredukálása, hiszen élet - halál kérdéséről lehet szó a test jeleinek megvizsgálásánál. És különben sem hiszem, hogy ha baleset történik, és mentőért kiáltanak, akkor Derrida bumburnyák módon nekiáll a mentők szó jelölőjén és a jelentés disszemionizálásán töépelődni.

                Lélektani szempontból természetesen nagyon is érthető a jelentés pluralitásának túlpörgetése Derridánál és hasonszőrű társainál, hiszen valamennyi elmélet az előzővel szemben igyekszik meghatározni önmagát. A hasonlóságok helyett a különbségeket keresi. Úgy látszik, ezt csak akkor képes megtenni, ha radikálisan és nem nyámnyila módon helyezkedik szembe vele, vagyis az ellenkező végletet foglalja el. Ahogyan például a középkor (hadd tegyem hozzá gyorsan: egyáltalán nem ilyen egyszerű) aszkézisával szemben a reneszánsz az emberközpontúságot, a reneszánsszal szemben a barokk megint a földöntúlit, majd a barokkal szemben a felvilágosodás ismét csak az embert emelte ki - bár az egymásra épülő korok egymás oppozíciójaként történő szembeállításának effajta iskolás képlete nyilván brutálisan elnagyolt. Ugyanígy a jelentés szétszóródása olyan történelmi - szellemi kontextusban lett felvetve, amelyben az egysíkúság terrorjával kellett megbirkózni, és amely a jelölő és a jelölt viszonyát abszolút problémamentesnek tartotta. A szerzői szándékot megtalálni vélő és azt privilegizálva piedesztálra emelő elgondolással való vitatkozás sodorta a részben különböző filozófiai érdekeltséggel előálló Gadamert, Ecót, Derridát azonos oldalra az értelmezés tekintetében. És az most teljesen lényegtelen, hogy az igazság birtoklásának bizonytalansága totál beleilleszkedik a huszadik század alapvető tapasztalatába, az elveszettség-élménybe. Csakhogy a jelölő és a jelölt nem éppen feszültségmentes kapcsolatából automatikusan még nem következik, hogy még véletlenül sem szabad megnyugtató megoldást találni, és ebből a prekoncepcióból reflektálatlanul kiinduló posztstrukturalista elméletek csomószor eltorzították az értelmezés különbségeiről szóló tételt. Mivel saját beidegződéseik foglyai lettek, melyeknek felülírására képtelenekké váltak a köpönyegforgatás vádját elkerülendő, a ló túlsó oldalára estek: cinikusan még ott is a határozatlanság mellett határoztak, ahol kristálytiszta, melyik magyarázat a relevánsabb.

                Úgy tűnik tehát, hogy egy tézis vagy elgondolás -ha nem is fejlődésénél, de- változásánál minduntalan szükség van lépcsőfokokra, és az interpretáció kérdésénél Umberto Eco számára ez az 1990-es cambridgei előadás-sorozatában érkezett el. Amikor Eco abból a feltevésből indul ki, hogy "az elmúlt néhány évtizedben az interpretátorok jogainak túlzott fontosságot tulajdonítottak"1, akkor tulajdonképpen az "egy mű - egy olvasat" elképzeléssel ellenvéleményüket kifejtő szerzők szélsőségességeit kívánja visszanyesegetni, az olvasóorientáltság hangját visszacsavarni. Vagyis a szerző szerepének mindenhatóságát az értelmező emancipációjának lépcsőfoka követte, most pedig a következő lépcsőfok a kiegyenlítésé. Eco tehát ezzel az elnagyolással a hátában felülvizsgálja korábbi álláspontját is, de nem tagadja meg.

                Eco az 1962-ben kiadott A nyitott mű c. könyvében vetette fel az olvasói aktivitást szorgalmazó, ha nem is vadonatúj, de akkoriban még távolról sem elfogadott elméletét. És azért is érdekes, hogy -mondom, többek között- ő (is) az interpretáció többféle lehetősége mellett voksol, mivel egy szemiotikustól, aki jelet értelmez és abban valami jelentés-magot lát, az olvasóorientáltság helyett elvileg a szöveg pártjának képviselete lenne előzetesen elvárható - akármit is jelentsen ez. Megtorpedózza tehát a "ha szemiotikus, akkor szöveg, ha hermeneuta, akkor befogadó" hagyományosan leegyszerűsített receptjét. Az Interpretáció és történelem c. előadásában A nyitott műt úgy értelmezi, hogy abban a szöveg és az olvasó dialektikáját javasolta, noha akkor valószínűleg az értelmezés aktivitását hangsúlyozta volna. Ám a megváltozott elméleti körülmények között ma már a szöveg fontosságát jobban előtérbe állítja, és ebben a fennálló (derridai) rend hatalmával való harc is tetten érhető.Akkor az egyik, most a másik oldallal szemben kell, hogy kijelölje saját helyét a két tábor között, ebből a szempontból Ecónak a saját korábbi művéhez való viszonya a visszacsavarás metaforája lehetne. Elpanaszolja továbbá, hogy saját értelmezői elfelejtették a művet, A nyitott műt, így annak olvasása a félreértésnek is metaforája. De vajon nem agresszív olvasat-e ez, hiszen Eco olvasói csak azt az aktivitást valósították meg, amit a szerző javasolt. Mivel munkája így is -úgy is értelmezhető, nem igazán dönthető el, melyik a dominánsabb elem benne. Mégse áltassuk magunkat: ahogyan Eco olvassa Ecót, abban már más értelmezői stratégia honol, s valószínűleg az olasz mester álmában se gondolta volna, hogy elképzelése annyira teret nyer, hogy később már annak túlburjánzásával szemben kell megvédenie a szöveg jogait. Ezért amellett, hogy irányítani is akarná olvasóit (és ekkor hol az aktivitás igenlése?), korábbi önmagát is részben félreérti, más tulajdonságokat tart lényegesnek most, mint akkor. Valami hasonló csapdába esik bele tehát, mint Derrida Poe Az ellopott levél c. novellájának elemzésekor: a saját maguk által kidolgozott elméletük cáfolatát adják azáltal, hogy a nyitottság és/vagy jelentésszóródás elvével szemben igyekeznek meghatározni az értelmezés irányát, így nem nőnek fel saját állításaikhoz. Ha saját maguk is lehetetlennek tartják betartani az általuk képzett 'szabályokat', amelyek mellesleg nagyon szépen fel vannak építve, csak éppen a gyakorlatban működésképtelennek bizonyulnak, milyen jogon várják el ezt másoktól? Amikor ugyanis konkrét környülállások között kellene igazolni kijelentéseiket, egy, a fejlődésben korábbi állásponthoz táncolnak mind a ketten vissza. Addig az interpretációs tolerancia meglehetősen jól hangzó tételét papolják, amíg maguk közelségbe nem kerülnek ezzel a problémával.

                Az általa képviselt vélemény alapján az interpretációs stratégiának háromféle lehetséges módja létezik. Az egyik "a radikális olvasó-orintált interpretációelmélet", mellyel szemben áll a második, amely "az eredeti szerzői szándék megtalálására törekszik", és felállít egy harmadik változatot, amit "a szöveg intenciójának"2 nevez. Az első kettővel csupán a hagyományos olvasó - szöveg oppozíció ki az úr, és ki a szolga? hegeli meséjét mondja fel a behatóan ismert interpretációelméleti hagyományból, a harmadikkal pedig úgy viselkedik, mintha az a saját találmánya lenne. Az olvasóközpontú verzióval szemben ellenvethető, hogy kevésbé tartja a kezében a szöveget, és azt nem magyarázza, hanem csupán felhasználja, annak ürügyén/kapcsán beszél valamiről, ám ebben az esetben könnyedén úgy járhatunk, mint Mesterházy Balázs a 2001-es DeKONnferencián. A Mesterházy-dolgozat ugyanis A Rom c. Vörösmarty-szöveg erőltetett anagrammatikus olvasatát hajtotta végre, amely öncélú, önkényes, szélsőséges, és a szöveget semmibe veszi. A jelölőknek ez a sehová sem kifutó szétszedése, majd újraösszerakása minden lesz, csak éppen magának A Romnak az interpretálása nem. Ennek a szövegrombolás által történő építkezésnek a fele amúgy is púder, nem kerekedik ki semmi a végén, s olymértékben távol áll a szövegtől, hogy már egy teljesen új textust kezd létrehozni. A betű materialitásának ez a megölése vizuális költészethez lesz hasonlatos, vagy mint egy festmény, az Ottlik-gobelin folytatása. Felhasználás és értelmezés között különbség van. Umberto Eco egyébként, mint szöveginterpretációt (mert Mesterházy szövegfelhasználása amúgy izgalmas is lehet) elítéli ezt az általa "szöcske-kriticizmusnak"3 nevezett anagrammatikus módszert. Noha rokonszenves neki az olvasócentrikus paradigma, a szövegnek az ilyen mértékű ki- és felhasználása miatt mégis visszahőköl attól, hogy ki merje jelenteni: anything goes.

Ezért nem ért egyet a dekonstrukció egyes mozzanataival, Derridáékat túlzással gyanúsítja, akiknek egyes értelmezésénél a szöveg direkt kijátszódik, hogy még véletlenül se essen egyben a szerző -természetesen csak tételezett- intenciójával. Ennek ellenvethető az a mára már megkövesedett tétel, hogy a jelentés az olvasás folyamán konstruálódik meg, amely szigorú értelemben igaz(nak tűnik), ugyanakkor, ha túlpörgetjük a dolgot, akkor nem lesz szöveg, akkor bármilyen nyelvi térbe bármi beleolvasható. Imádjuk a határozatlanságot, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalni kijelentéseinkért.

                Ezzel szemben a szerzői szándékot privilegizáló tendenciákat is elutasítja, és így egylépésben sakkot ad a gazdag olasz hermeneutikai hagyományban az egyetlen lehetséges interpretáció elvét megfogalmazó Crocénak is. Ha a szerzői tekintélyérv mellett kardoskodunk, ezzel jelentősen leszegényítjük a jelentés-lehetőségeket, mivel egyetlen interpretáció sem érheti el a teljes kifejtettséget. Azonban a feltételezett intencióval szembeni értelmezés ugyanúgy releváns lehet, csak éppen Arany Jánoshoz hasonlóan lesz ott egy kis gondolta a fene. Ennek a megközelítésnek a támogatásával pedig radikális esetben odáig futhatunk ki, hogy gyakorlatilag nem is lesz szükség irodalmi műre, elegendő, ha a szerző megírja, mit is akarna mondani, elég, ha a mű helyett megfogalmazza annak értelmezését. Mégis Eco mértéktartást ígér, köztes állapotot a két kommunikációs fél között. Máskülönben Paul de Man elcsúszásának veszélye fenyeget, aki Archie Bunker feleségének "Mi a különbség?" kérdésére nekiáll rizsázni azon, hogy ez a mondat grammatikailag két dolog közötti különbségre, vagy retorizáltan a különbségre magára kérdez-e rá. Ez azonban ismét csak a szöveg kijátszása, hiszen de Man nem veszi figyelembe a beszédszituációt, ámbátor a szavak csak annyiban hordoznak jelentést, amennyiben intertextuálisak, s így megközelítőleg kikövetkeztethető, mire is gondolt e mondat kimondásakor a drága nej. És természetesen nem lehet úgy kommentálni valamit, hogy nyomorult módon mindenben saját magunk igazolását lássuk, még akkor is, ha a szöveg egyes elemei ennek ellent is mondanak. Ám az ilyen „értelmezés” magát a szöveget önteltségből figyelmen kívül hagyja, hogy a végén az derüljön ki a szövegből, amit már eredetileg (a szöveg elolvasása előtt) akartunk: én, értelmező, milyen klassz gádzsó vagyok! Akkor meg a szöveg maga alibi csupán.

                A harmadik lehetőség, amit Eco ajánl, a szöveg intenciójának nevezett verzió, amit a szerző szeretne úgy eladni, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt. Kappanyos András azonban Szent Ágostontól T.S. Eliotig számos szerzőt fölsorol, akit megérintett az intentio operis modellje.4 Eco nem számol azzal az aprósággal, hogy a szöveg nem személy, nem pszichológiai lény, amely akaratot birtokolhatna. Másrészt pedig az is ellenvethető, hogy például Arany János Letészem a lantot c. versében az alkotás abbahagyásáról beszél, miközben az írás folyamatában van, így kérdés, melyik az úgynevezett szövegintenció, noha Arany nagyon nyomja a pontot teszek a végére cuccot. Szövege ezt a végállapotot akarja mondani, de mégsem azt mondja, és azért emellett mégsem lehet szótlanul elmenni. Amint Berzsenyi Osztályrészemje is löki a nagyon boldog vagyokot, de aki valóban boldog, az nem próbálja magát is ennyire meggyőzni; így itt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szöveg dekonstruálja önmagát. Másrészt, mi a helyzet az iróniával, amelynek legtöbbször semmiféle szövegbeli jelölője sem akad, így aztán tisztára az olvasóra van bízva, ironikusan, vagy pedig literálisan értelmez-é. Elfelejti továbbá, hogy minden textus legalább annyit hallgat el, mint amennyit kimond, vagyis még a jelentésnek a szó szoros értelemben vett lehetősége sincs a szövegben, hanem magát a lehetőséget is a világról való ismeretünk kreatív felhasználásával kell kikövetkeztetnünk. Hegel Antigoné-elemzését követve két ellentétes interpretáció is születhet ugyanarról a műről, ahogyan a törvény szerint Kreónnak is, és az erkölcs és a szokás alapján Antigonénak is igaza van: csakhogy ez a kétféle szimultán igazság alaposan kizárja egymást. Ebben az esetben pedig aligha lehet eldönteni, mi a szöveg intenciója.

                Umberto Eco tételesen nem tér ki arra a további lehetőségre, hogy bármelyik értelmezés szükségszerűen szűkíti a jelentések körét, hiszen beszélni valamiről, már önmagában is korlátozást jelent. Innen nézve pedig az értelmezésről szóló valamennyi diszkurzus szempontja érvénytelennek látszik, sőt e kifejtetlenségből következő redukció nyomán minden konkrét értelmezés helytelen, mivel mindig lesz olyan lehetőség, amely horizontján kívül reked. Ez az interpretáció szükségtelenségének koncepcióját támogatná, ám ha jóváhagyjuk Gadamernek az interpretáció ontológiai helyzetére vonatkozó megállapításait, akkor magáról a megismerésről mondunk le. Ha viszont az interpretációhoz kötjük a megismerést, ami mellesleg Wittgensteint támogatja, ott megint egy apória jelentkezik, nevezetesen az, hogy ha a világ csak interpretáció útján hozzáférhető, mi ment meg attól, hogy ne a saját szánk íze szerint magyarázzuk azt.

                Amikor Todorov fenekét elnáspágolja azért, mert az azt állítja, hogy "a szerző hozza a szavakat az olvasók pedig a jelentést"5, akkor impliciten azt sugalmazza, hogy a jel-entés a szöveg részét képezné. Véleménye szerint A nyitott műnek abból a kijelentéséből, amely a "határtalan szemiózisra" utal, még önmagában nem következik, hogy nincs interpretációs kritérium. Ahhoz azonban, hogy kijelenthesse a határtalanságot, metafizikus pozíció elfoglalására lenne szükség, mivel csakis a végtelenség végessé tételével lehetne azt állítani, hogy valami határtalan. Eco ebben a futamban csak annyit képes mondani, "léteznek valamiféle [kiemelés tőlünk] kritériumok, amelyek határt szabnak az interpretációnak"6, de ennél közelebbre nem tud kerülni annak meghatározásában, mik is ezek az ismérvek. Az a baj ugyanis az interpretáció szabályainak kijelölésénél, hogy nem kerülhető ki a helyesség fogalma, márpedig tudvalevőleg ez az igazság birtoklását is feltételezné is egyszersmind. Ez pedig nem csupán a traszcendens beszédpozíció jogtalan bekebelezésével, és nem is csak az esztétikai terrorizmus vádjával fenyegetne, hanem a prófétaszerep ma már csak Orbán Viktátor által lehetségesnek tartott elfoglalásával is. A Tarzánnal együtt mindketten azt tapasztaltuk az ide vonatkozó Eco-szövegek olvasása során, hogy Eco is szemmel láthatóan küszködik ezzel a problémával, kínosan igyekszik elkerülni ezt a megbélyegzést. Hiszen honnan vindikálná magának a jogot, hogy eldöntse, mi a helyes és mi a helytelen, amiből azonban nem következik, hogyha nyelvileg a szavak eróziója és túlterheltsége folytán nehéz is nyelvileg megnevezni, akkor nem is volna helyes és helytelen interpretáció. Agyafúrt módon e csapdát elkerülendő, ezen a retorika által próbál enyhíteni, mindenesetre elég remekül motorozik a nyelvi Szküllák és Kharübdiszek között. Mindenféle elnevezéseket kitalál e binaritás helyettesítésére, ezzel azonban azon strukturalista nyelvészek hibájába esik, akik a helyes - helytelen oppozíció használatát a jól formáltság - rosszul formáltság szavaival kívánják felváltani, viszont gyakorlatilag ez csak stiláris elkülönböződés, valójában ugyanazt értik alatta.

                Az olasz teoretikus a hibás értelmezés megjelölésére a túlinterpretálás szót emeli terminusértékűvé, a szó jelentése azonban kicsinyég félrehord, nem azt kapjuk tőle, amit előzetesen várhatnánk. Eco ugyanis nem a túlzásokat, az agyonolvasást, a minden megmagyarázás, a 'sajtoljunk ki minden cseppet a szemét szóból' imperatívuszát érti alatta, hanem pusztán a hibásat. Lessük meg, mit javasol a következő lépcsőfokban az értelmezés kritériumaként, hogyan próbálja meg elkülöníteni a rossz és jó magyarázatot! Úgy, hogy valamely szöveg egységként való felfogását és az olvasásnak ugyanarra a locusra való folyamatos visszatérését tanácsolja, ami azonban megint nem valami egetverő nóvum, hiszen aki tud valamelyest gadamerül, annak eszébe fröccsenhet a körkörösség fogalma. Eco is számít az ilyen olvasóra, ezért fut is egy kört nekünk, hogy tudniillik nem néz minket tökfejnek: "Nem szégyellem bevallani, hogy ezáltal a régi, és még mindig érvényes 'hermeneutikai kört' határozom meg."7 Ott azonban már saját nézőpontot érvényesít, amikor azt állítja, hogy a megértés a hasonlóság szekvenciáján alapszik, vagyis az interpretáció elfogadhatóságánál szükségesnek tart olyan vonást, amely az egész textuson végigsöpör. De hadd mondja má’ Eco:"[b]ármely, a szöveg konkrét részletéből adódó interpretáció elfogadható lehet, ha a szöveg többi része megerősíti, és el kell utasítani, ha a szöveg más részei kétségbe vonják"8 Az, hogy minden egyes szöveghelynek támogatnia illene az értelmezést, előfeltételezi, hogy az interpretáció mindig egyirányba hat, és az ellentmondásokat kiküszöbölve szedi össze érveit. Ez a mai napon már említett Arany- és Berzsenyi-versek esetében sem állná meg a helyét, másrészt aligha találni olyan szöveget, amelyben minden egy jelentés felé konvergálna. Öléggé kétségesnek tartom továbbá, hogy a Bibliát forgatók jó véleménnyel lennének erről. Az egész Biblia a világ és az idő együttes teremtését hajtogatja, ám ennek már az első szó, a kezdetben, ellentmond, mivel eszerint az idő a teremtés előtt már létezett. Másfelől a Genezis két istent ismer, így e könyv Jahvéja és Elohimja merőben tiltakozik az egyistenség magyarázata ellen. (Persze, ha a Bibliát több szövegnek fogjuk fel, akkor ez az érv szétkergethető, de akkor meg azzal kell számolni, hogy a kereszténység története összefüggéstelen és sántít. És azért az istenek számának kérdése a kereszténység legitimációvesztéséhez képest mégiscsak kismiska lenne…)

                Másrészt Eco itt is az aurea mediocritas ösvényét követi, amikor elutasítja az analogikus interpretáció eltorzulását, túlhajszolását, és éppen a végtelenített hasonlóság-láncolatban látja a túlinterpretálás alapját. Savanyú szájízzel beismeri ugyan, hogy „egy bizonyos nézőpontból minden analógiás viszonyokat, összefüggést, és hasonlóságot teremt minden mással”9, magyarán: minden összefügg mindennel, azonban nem gondolja tovább saját állítását. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy e hasonlóság túlhajszolását megelőzheti, ha kijelenti, hogy akkor nem ér hasonlóságot kiáltani, ha „a kapcsolat minimális”. Csakhogy egyrészt ki dönti el, hogy mit nevezzünk minimálisnak, másrészt ez a mondat Eco operájának intentiója ellenében éppúgy kijátszható, mint mellette. Nyilvánvaló, ezzel a sóderrel annak próbál gátat vetni, hogy az analógia nevében ne lehessen vörös posztó az interpretátor számára egy – egy jegy. Például, ha egy műben önreflexió van, egyből posztmodernt kajabálunk, ha képzelet van, akkor romantikát – és hogy onnantól kezdve már nem is a szövegről beszélünk, az teljesen jogos félelem. Más példával: nem lehet azt mondani, hogy a Star Warsban a jedi-lovagok hasonlóak a középkori vitézekhez, és hasonló szörnyek szerepelnek benne, mint Bosch képein, aki a Bibliából merítette invencióit, ergo a Jelenések könyve az első sci-fi. Így véget nem érő genealógiai sor venné kezdetét, pláne ha az Odüsszeiát meg még a Gilgamest is belegyömöszölnénk. Eco is tisztában van ezzel, amikor azt írja, hogy Epikuroszt és Sztálint nem lehet pusztán a materializmus hasonlósága miatt egy kalap alá venni, csakhogy a hasonlóság számos kiskapun be bír férkőzni. Mindenről be lehet bizonyítani bármit, és ennek a bárminek az ellenkezőjét is.

                No lám, a végén persze kibújik a szög a zsákból, miért szajkózza ennyire Umberto Eco ezt az egész buggyant interpretációs ügyet. Személyes sérelem áll a dolog hátterében, ugyanis A rózsa neve c. regényének orosz fordítója, bizonyos Helena Kosztjukovics, a könyv oroszországi megjelenése előtt egy tanulmányt írt a regényről, melyben kifejti, hogy Eco forrása minden bizonnyal Emile Henriot La rose de Bratislava c. könyve volt. Filológiailag olyan hitelesen érvel, hogy annak ellenére, hogy Eco váltig állítja, nem ismerte a művet (és miért ne hinnénk neki), mégsem tud szembeszállni vele a túlinterpretálás során. Noha ragaszkodik elméleti meglátásaihoz, és így nem szólhat bele a szerzői szándékkal ellentétes interpretációba, hiszen amúgy sem tudná megcáfolni, arra azonban futja, hogy három részből álló előadás-sorozatban A nyitott mű újraértelmezésekor most már ne a nyitottat, hanem a vet hangsúlyozza. Ezzel mértéktartást ígér, és a dekonstrukció túlkapásai ellen is óvatos támadást intéz. A közöttiségnek, a tranzakciónak, a kölcsönösségnek, valamint annak a hangsúlyozása, hogy „ [n]yilvánvaló, hogy dialektikus kapcsolatot akarok fenntartani az intentio operis és az intentio lectoris között”10 – nos, ez az, amit Leokádia barátném olyannyira becsül és nagyra tart Eco mesterben.

 

2002. május. Csermajor – Zürich

 

 

Eredetileg megjelent: Bölcső folyóirat, 2002 május-június 21-23. o.

 

 

JEGYZETEK:

1 Umbero Eco: Interpretáció és történelem. In.: Helikon, 2001/4. 490.

2 U.o. 491.

3 Umberto Eco: Szöveg és szerző között. In.: Helikon 2001/4. 522.

4 Kappanyos András: Az interpretáció érvényessége. In.: Helikon 2001/4. 482.

5 ld. 1. végjegyzet 490.

6 ld. 1. végjegyzet 501.

7 Umbero Eco: Szövegek túlinterpretálása. In.: Helikon, 2001/4. 517.

8 U.o.

9 U.o. 506.

10 U.o. 516.

 

Szólj hozzá!

2009.02.09. 22:09 P.mester

Phallosz Athéné, avagy mire élvez Laura Mulvey

Címkék: feminizmus ideológia filmelmélet fallosz szubjektum narratológia gender studies

 

„Feszíts keresztre azzal a zsidó faszoddal.”

Philipp Roth: Anatómialecke

 

 

 

A kutya nem gyakran foghatódik meg vadkan által

           

            A narratológiától a kognitív tudományhoz átnyergelt David Bordwell szerint a kognitív filmelmélet abban különbözik az azt megelőző filmelmélettől, hogy empirista alapokkal rendelkezik, így minden más filmelméleti diszkurzushoz képest a leginkább tarthat igényt a tudomány státuszára. Ebből következik, hogy „a saussure-i szemiotika, a freudi és a lacani pszichoanalízis, a lévi-straussi antropológia, a jakobsoni nyelvészet, valamint az althusseriánus és posztalthusseriánus társdalomelmélet nem több puszta fikciónál” és ezek a fiktív elgondolások határozzák meg „a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus áltudományos alapjait.”[1]

A magam részéről egyet is értenék ezekkel a megállapításokkal, amely a bölcsész- és ezen belül a társadalomtudományok természettudományos bázisra helyezését szorgalmazza, hiszen tény, hogy számos úgynevezett teoretikus olyan területre téved teoretikus tevékenysége során, amelyhez nincs meg a megfelelő előképzettsége, illetve nem rendelkezik téziseinek alátámasztására szolgáló természettudományos (és egyáltalán: tudományos) érvkészlettel. Gilles Deleuse például a szem működéséről és a látás dinamikájáról úgy beszél, hogy ignorálni látszik a természettudomány erre vonatkozó megfigyeléseit, így valóban fiktív elmeszülemények származhatnak ebből, amelyek a filmelméletben azonban később úgy rakódhatnak le, mint megdönthetetlen igazságok (vagy ha nem is, útjára indul az Arisztotelész által leggyengébb argumentumnak tartott tekintélyérv, mert azért Deleuse azért mégiscsak Deleuse). Sigmund Freud egekbe emelt varázsnotesz-elemzéséről pedig már végre ki kellene jelenteni, hogy nem több merő koholmánynál, mivel olyan állításokat tesz, amelyről neki abból az alapállásból nem lehet rálátása, és elmulaszt reflektálni arra, hogy honnan származik az ő tudása, mint ahogyan a Freud-recepció is elmulasztja feltenni az episztemológiai deficittel kapcsolatos kérdéseket, és amit Freud mond, arra úgy bólogat, mint a hortobágyi ökör. Persze naiv ábránd ezt követelni tőlük, hiszen ezzel saját maguk alól húznák ki a szőnyeget, saját létjogosultságukat kérdőjeleznék meg, amelyre aztán többek között Lacan adta meg egy huszárvágással a csattanós, ám nem kevésbé ostoba választ. Jacques Lacan, hogy állításainak a természettudományos megfigyelésekkel való szembesítését és így azok fiktív természete napvilágra kerülését megakadályozza, elutasította saját pszichoanalízise biologista interpretációját, miközben természetesen rendszerét tudományosnak aposztrofálja. Abban, hogy a természettudománnyal való összepárosítás ellen tíz körömmel küzd, még önmagában nem leledzik ellentmondás, és természetesen senki nem állítaná, hogy a humán tudományoknak a tudomány rangjára való számot tartásához természettudományos előfeltevésekre volna szükség. A rejtett indok azonban árulkodó, amiért radikálisan letiltja elméletének biologizmus felől való kommentálását, hiszen az összevetésből nyomban kiderülne, hogy tudományosan nem bizonyított és bizonyíthatatlan premisszákra húzza fel ingatag építményét. Ahogyan mondani szokták, lebutítva ez a következőket jelenti: ne kérd számon a természettudományt rajtam, mert a humán tudomány az más; ha ellentmondást találsz a kétféle tudományág között, az a rendszerek összemérhetetlenségéből adódik. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a skolasztika teológiai-filozófiai vitáiban Aquinói Szent Tamás próbálta feloldani a hit és a tudomány igazsága közötti ellentétet a veritas duplex elméletével, és ebben az összehasonlításban a bölcsésztudomány képviseli a hit igazsága oldalát, amennyiben persze elhisszük, hogy a hit tudományon alapszik. Mármost, Lacanhoz visszatérve, ha a pszichoanalízist a pszichológiából eredeztetjük, avagy ahhoz tartozónak véljük, akkor feltétlenül hangsúlyoznunk szükséges, hogy a pszichoanalízis a természettudományok és a társadalomtudományok közötti interdiszciplináris tudományterületként funkcionál, amely már eleve felveti a tapasztalati tényekkel való igazolhatóság kérdését – és akkor nem is emlékeztetnék Freud azon empirizmusára, hogy téziseit betegeinek vizsgálatára igyekezett visszavezetni. A kognitív tudomány azonban nem interdiszciplinárisként, hanem transzdiszciplinárisként igyekszik meghatározni önmagát, mint amely nem kötődik semmilyen addig meglévő tudományterülethez, nem annak a transzgressziója (ahogyan a pszichoanalízis a pszichológiáé), hanem köztes zónában helyezkedik el. Bordwell úgy véli, a tudomány haladásának útján a következő lépés az lesz, hogy minden tudományterületet beborít a kognitív elmélet és annak empirista módszertani előfeltevése.

Most eltekintve attól, hogy ez a megállapítás nyilvánvalóan egy friss tudomány legitimálását hivatott végrehajtani és saját hatalmának kiemelése érdekében akkora fallosszal döfi keresztbe az eddigi elméleteket, mint az ókori egyiptomi szobrokéi, a továbbiak szempontjából azt érdemes kiemelni, hogy Bordwell értelmezésében az empirizmus jelenti minden tudománytípus (humánnak és reálnak egyaránt az) alapját. Úgy véli, hogy „az empirikus tudomány elősegítheti a hagyományos filozófiai problémák megoldását.”[2] Kétségtelen tény, lehet, hogy elősegítheti, de ez még nem jelenti azt, hogy képes is a problémák megoldására. Gyanítom azonban, Bordwell szavai mögött nem az elősegítés jelentése lakozik, hanem inkább a megoldásé (hogy ebből ne csináljunk problémát, ki, mit, mikor és hogyan mond, a konfliktus elkerülése érdekében nem is fontos, ő hogyan gondolta, inkább az, hogyan lehetne félreérteni – ahogyan én tettem). Miközben Bordwell a filozófia vásárán annak érdekében, hogy igazolja, az övé hosszabb és hogy az empirizmus spermáját mindenhová disszeminálja, elfelejti, a humántudományok zömét nem lehet empirikus vizsgálati módszerek révén megoldani. Az empirizmus nem sokat állíthat Istenről, a metafizikáról, az ideológiáról, a szavak és a dolgok közötti bonyolult kapcsolatról, amivel természetesen azt igyekszem bizonygatni, hogy nem képes autentikus módon bevonni saját területére, hanem azt, hogy az empirikus alapokon való interpretáció alkalmasint nem kielégítő. Vannak tehát olyan területek, melyekre a természettudományos empirizmus csak korlátozott betekintést nyújthat, amelyre valójában csak a bölcsésztudományok mint értelmező tudományok kínálhatnak választ. Ám éppen ez, az empirizmus révén történő verifikálhatatlanság lehetetlensége adja A vizuális élvezet és az elbeszélő film c. dolgozatot író Mulvey és a pszichoanalízis kezébe az aduászt, és teremti meg az alkalmat, hogy saját kitalációjukat általános érvényű igazságként állítsák be. Mulvey és hasonszőrű társai épp abban találhatják meg kibúvójukat, hogy tapasztalati úton állításaik nehezen argumentálhatók. Amíg Newton gravitációs törvényének igazolása vagy cáfolata könnyen megvalósítható kísérletezés által, addig a nő definiálásának kérdésére (amely nyilvánvalóan, és talán itt fölös is itt erre emlékeztetni, nemcsak természettudományos kérdés) nem létezik objektív módszer, a válaszlehetőségek egymást nem feltétlenül kizáróan plurálisak, és a válasz értelmezés, azaz bölcsésztudományhoz kapcsolódó olvasás dolga. Mulvey tanulmánya inspiratív, megvilágító erejű lehet, amely új nézőpontokat vethet fel, azonban ez korántsem jelentheti azt, hogy amint szoktuk, vak hívőivé, passzív befogadóivá válunk. Márpedig Mulvey elhíresült tanulmánya igenis tartalmaz (fél)igazságokat, de a hazugságokat is csak akkor tudjuk hitelesnek beállítani, ha félig igazat beszélünk.

 

 

A feminizmus kasztrációs félelme

 

            Érdekes módon, a nők e apologétája a férfidominencia szemszögéből próbálja definiálni a nőt mint kasztrált férfit és a „a női test hiányosságáról”[3] beszél. A női test fallosznélküliségének hangsúlyozásával már eleve belekódolja szövegébe saját ödipális viszonyát a férfiakhoz, és ezt a nők általános frusztrációjává általánosítja. Mindez azt a cél szolgálja, hogy megteremtsen magának egy olyan ellenségképet, amelyet le kell győzni, és militáns-polemikus hangvételével harcba szólítson a fennálló viszonyok megváltoztatására. Így saját gondolatmenetének logikájából következően Laura Mulvey egy tipikusan férfihoz köthető pozíciót foglal el annak érdekében, hogy tudományterületét legitimálja, megerősítse és birtokolja, és az ellenségkép megteremtésének vágya a női fallosz kasztrálásának félelméből adódik. Vagyis a feminista ideológia fallosza „a nő azon vágyát testesíti meg, hogy e hiányosságát megszüntesse.”[4] Mulvey e bevallott kisebbségi komplexusa a hollywoodi klasszikus elbeszélés ellen irányul, amely nemcsak a nő ábrázolást hozza alárendelt helyzetbe, de a nézőt a mozi szubjektumaként rá is kényszeríti a nőt alattvalóként értelmező szerepre. A hollywoodi „mozi domináns ideológiai felfogásának” lerombolása mögött egyértelműen felfedezhető a Jean-Luc Comolli és Jean Narboni által ’68 után elindított marxista és a marxizmus althusseri értelmezéséből illetve továbbfejlesztéséből táplálkozó ideológiakritikai hullám. A szerzőpáros tipológiája szerint ugyanis a legtöbb filmet az uralkodó ideológiája itat át (dominant film), amelyet természetesen az uralkodó osztály reprezentációs módjának és alávetési eszközének tekintenek.[5] Most tekintsünk el attól, hogy mind Comolli-Narboni, mind pedig Mulvey adós marad azzal, hogy pontosítsa, mit is értenek az „uralkodó ideológia” és „uralkodó filmek” alatt, mindenesetre mindannyian elmulasztanak reflektálni saját ideológiai alapállásukra. Mert hiszen felmenőjüknek tartott Althusser épp arra figyelmeztetett, hogy az ideológiáról nem lehetséges az ideológián kívülről beszélni,[6] ideológia úgy tapad a létünk valós feltételeihez, mint a papírlap egyik oldala a másikhoz – hogy egy saussure-i hasonlatot használjunk. Mulvey ugyan lerombolhat egy ideológiát, azonban nem magát az ideológiát rombolja le, hanem egy másikat állít a helyére. Így természetes módon az uralkodó ideológia nem valamiféle statikus, megváltoztathatatlan képződmény, képzelt viszony létünk valós feltételeihez, hanem más és más csoportok elnyomó rendszeréül szolgálhat. Ezért szükséges feltárnunk a Mulvey állításai mögött rejtőző rendszert, azt az ideológiát, amelynek birtokában uralni igyekszik a női néző elméletéről általa kialakított képzelt viszonyt a nő valós feltételeihez.

 

 

Amikor a farok csóválja Mulveyt

                     

            Foucault szerint az elnyomó rendszerek és ideológiák sajátossága, hogy a velük való frontális szembehelyezkedés révén nem bújhatunk ki a hatása alól, éppen ellenkezőleg, az oppozíció éppen a fennálló hatalmát erősíti és saját alávetettségünket szilárdítja meg. A hatalom stratégiája éppen az, hogy rendszerük foglyai maradunk, mivel a szembenállás ténye az oppozíció másik oldalának kedvez. Mulvey a patriarchális tudattalanhoz való ödipális viszonyában azonban a klasszikus feminista irodalomkritika rendszeréhez, a bináris ellentétpárokhoz fordul, úgymint fent–lent, fekete–fehér, fény–árnyék stb. Mulvey ebbe a végletekig leegyszerűsített gondolati sémába tagozódik be, és a rendszeren belül maradva illeszti hozzá saját oppozícióit:

 

 

 

Férfi                                                              

aktív                                                        passzív

beszél                                                 (el)beszélt

irányító                                                irányított

birtokos                                                    birtok

fölérendelt                                          alárendelt

néző                                                          nézett

alany                                                          tárgy

a narráció ágense             a narráció szenvedője

az élvező                                az élvezet forrása 

 

 

 

            Ez az ellentétpár-rendszer természetesen borzasztóan naiv és dogmatikus. A kérdés azonban inkább az, miért van szüksége Laura Mulveynak arra, hogy ilyen kibékíthetetlen oppozíciós struktúrába rendezze a férfi és a női attribútumokat. Véleményem szerint – és itt nyilván nem filológiai nyomozásról van szó, hiszen Mulvey fejébe amúgy nem látok bele – Mulvey a nő és a női néző definíciójának ilyenfajta megkonstruálásával képes ellenőrzése alatt tartani a struktúrát és a hierarchikus viszonyt, hogy az ő szavaival éljünk – amelyet persze ő a férfi nyakába akaszt – „uralhatja és birtokolhatja a nőt.”[7] Ahhoz, hogy a nőről általánosságban megalkosson egy fiktív képet, egy képzelt viszonyt, legelőször is el kell tüntetnie a női mivolton belüli differenciákat. Vagyis ugyanolyan elnyomó rendszert, a női különbségek elnyomó rendszerét hozza létre, mint amely ellen ágál. Annak, hogy a nőt mint olyant és a női nézőt meghatározhassa, előfeltételül kellene szolgálnia egy olyan tudásnak, hogy mi a „nő” – a maga ellentmondásosságával, sokszínűségével, eltérő magatartásaival. Egy végletes rendszerbe azonban nem fér bele a különbözőség, hiszen azzal az ún. férfidominancia ellen vezetett egyesített hadjáratot kérdőjelezné meg, így Mulvey a nőhöz való viszony tekintetében világuralomra, totalitásra tör. Nem véletlenül figyelmeztetett Julia Kristeva az ortodox feministák ezen buktatójára: „A feminizmusnak ez az áramlata fellépésében az univerzalista, az Univerzális Nő címkéje alatt globalizálja a különböző környezethez tartozó, különböző korú és különféle civilizációkhoz tartozó, vagy egyszerűen csak különböző pszichikai struktúrákkal rendelkező nők problémáit.”[8] Nem feltétlenül kell azonban a kristevai „kolonista” feltételeknek teljesülnie, a szó alatt éppúgy csak különbségek rejlenek, ahogyan a férfi alatt. Kristeva ugyanakkor a feministák azon törekvésének adja a kritikáját, amely egy egységes ént, pontosabban szubjektumokat kreál, amely nem fér össze sem a posztstrukturalizmus ideológiai alapvetésével, sem pedig a pszichoanalitikus kútfőkből dolgozó feministák Lacanhoz való viszonyulásával sem. Laura Kipnis ezen feministák és a lacani szubjektumfelfogás közötti szakadékot Joan Copjectől merítve éppen az univerzalizáló gondolatban látja, miszerint „sok feminista filmelméletben az egymást kölcsönösen megalkotó viszonyok a tekintet, a tárgy és az apparátus között vetődnek fel, amely a Foucault-hoz illesztett Lacan félreolvasásának hajlamából következik, és így félreértik azt a felismerést és azt az alapvető meghatározhatatlanságot, amely Lacan számára a szubjektumot alkotja, ehelyett ők a »törvényszéki determinizmus« elméleti irányzatosságával egyetemben visszacsempészik a szilárd ént.”[9] Míg tehát Lacan szubjektuma nem rögzített, addig Mulvey egy ebbe a rendszerbe nem illeszkedő filozófiai alapállásra viszi vissza szubjektumfelfogását.

            Mulvey nemcsak a nők identitását egyszerűsíti le, hanem az azonosulás és a nézés kérdését illetően is csupán két szereplehetőséget kínál föl, a női nézőt és férfi nézőt. Figyelmen kívül hagyja azt a problémát, mivel azonosulnak a leszbikusok, a biszexuálisok, a transzszexuálisok, a transzvesztiták, a hermafordítvák (sic!), vagy éppen a homoszexuálisok, és ezek az általánosító kategóriák megint csak nem fedik le a korpusz egészét, pontosabban eltüntetik a különbségeket. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy természetesen a biológiai nemek nem feltétlenül azonosíthatók a társadalmi nemekkel, amely az ideológiának van alávetve, és elképzelhető a szakadás az identitás és az azonosulás között is. Egy  heteroszexuális férfi néző sem feltétlenül kell, hogy élvezze a nő látványát, a nő tárgyiasítását, vagy egy férfi is sírhat, ha ez a férfi társadalmi nemének kategóriájába nincs is belekódolva. Laura Kipnis szerint „a transzszexuális azonosulás a férfi nézőknek felkínálja azt az esélyt, hogy megtapasztalják az érzelmek, a rettegés és a konfliktusok széles skáláját, azaz a női szerepeket mint »magatartást«, amelyek számukra kulturálisan tiltott érzelmek.”[10]



[1] David Bordwell: Érvelés a kognitivizmus mellett. Ford. Borsody Gyöngyi, Metropolis, 1998-1999 Tél-tavasz, 19.

[2] Bordwell, i. m., 17.

[3] Laura Mulvey: A vizuális élvezet és az elbeszélő film. Ford. Juhász Vera, Metropolis, 2000/4 12.

[4] i. m. 12.

[5] Jean-Luc Comolli és Jean Narboni: Cinema/Ideology/Criticism. Screen, vol. 13, nr. 3. (1972) pp. 752–759. Magyarul: Film/ideológia/Kritika. Ford. Gerencsér Péter. apertura.hu

[6] Louis Althusser: Ideológia és ideologikus államapparátusok. (Jegyzetek egy kutatáshoz). Ford. László Kinga. = Testes Könyv I. Szerk. Kis Attila Atilla–Kovács Ferenc s. k.–Odorics Ferenc, Szeged, Ictus/JATE, 1996, 373–416.

[7] Mulvey, 2000, 18.

[8] Julia Kristeva: A nők ideje. Ford. Farkas Anikó. = Testes Könyv II. Szerk. Kis Attila Atilla–Kovács Ferenc s. k.–Odorics Ferenc, Szeged, Ictus/JATE, 1997, 238.

[9] Laura Kipnis: Pornográfia. Ford. Fellmann Barbara Rozália, Fosszília, 2004/3, 154.

[10] i. m. 153.

 

1 komment

2008.11.04. 20:14 P.mester

krrrhhhm

vagy inkább hhrrrrrrrrrrr? Végül is mindkettő laringális tremuláns, mely oly idegenül hangzik, mint én itt.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása