rizsáslecsó

 

 

 

 

            Hayden White, akit gyakran a posztmodern történetírás-elmélet atyjaként emlegetnek, 1973-ban jelentette meg a historiográfia önreflexiójának egyik legjelentősebb fordulatát hozó könyvét az Egyesült Államokban Metahistory [Metatörténelem] címmel. White tanulmánykötetében radikális fordulatot hajt végre és számos olyan hallgatólagos előfeltételt megkérdőjelez, amelyek csak lassan kezdték megbontani a modern (polgári vagy marxista) történetírás objektivitásába vetett hitét, valamint természetéből adódóan hatalmas történelemelméleti vitákat gerjesztett a nyugati történetírásban. Magyarországon White recepciója jócskán megkésett, hiszen csak az 1990-es politikai fordulat után kezdődött meg hazai fogadtatása, ám elsősorban mégsem a történettudományt érintette ez, hanem az irodalomtudományban hatott. Nem véletlen ez, hiszen a magyar történettudomány még mindig őrizni igyekszik azt a szemléletmódot, hogy a történelmi „valóság” bemutatására vállalkozik, megbízható módon „rekonstruálja” a valaha volt történeti eseményeket, a szenvtelen, ún. „objektív beszédmód” alkalmazása pedig az ideológiamentesség, vagy az ideológiai semlegesség záloga. Az irodalomtudományi befogadás után azonban a történettudomány keretén belül is megindult a lassú erózió, és a továbbiakban már nem kerülhette el a White-i elméletre való reflektálást. Mindazonáltal örvendetes módon jelzi a bekövetkező változásokat az Aetas folyóirat 1996-os száma, amely az amerikai szerző munkásságából közöl részletet, Magyarics Tamás ahhoz írott bevezető tanulmánya pedig az elsők között vet számot annak jelentőségével a magyar történettudományt illetően.[3]

            Rátérve most már White elméletének néhány vonatkozására, megemlíthető, hogy az amerikai történettudós a kartéziánus episztemológia azon tradíciójából indul ki, amely szerint a megismerés tárgya nem választható el a megismerés ágensétől, vagyis a megismerő személy (jelesül a történész, aki a történeti folyamatok vizsgálatára vállalkozik) szükségszerűen érvényesít valamiféle szemléletet. White tehát nem hisz a kartéziánus ismeretelméletben, melynek értelmében a dolgok úgy ismerhetők meg, ahogy azok megtörténtek; a megismerő személyétől függetlenül létezik valamiféle metafizikai, eleve adott történelmi igazság. White ezt a szemléletet továbbgondolván hajt végre radikális fordulatot. Ha sohasem lehetünk bizonyosak a valóság tényeiről, akkor nem is bízhatunk a történelmi folyamatok objektív bemutatásában.

            Meglátása szerint a történettudomány éppúgy értelmező, hermeneutikai tudomány, mint az irodalomtudomány, azaz nem rekonstruálja az eseményeket, hanem interpretálja. Magyarán szólva, a történetírást reprezentációs folyamatnak tartja, nem pedig olyan jelenségnek, amely megragadhatná a valóságot. Hayden White a strukturalista narratológiai elméletek (Sassure, Collingwood, Lévi-Strauss stb.) terminológiai hálóját adoptálván gyökeresen megkülönbözteti egymástól az eseményt (a történelmi eseményt) és az azt reprezentáló (ábrázoló) történetet. A történet nem maga az esemény, hanem az események egyes elemeiből áll össze egy összefüggő, egységes történet, ám azt a történetet a történetíró állítja össze, méghozzá úgy, hogy egyes eseményeket előtérbe állít, másokat pedig háttérbe szorít, vagyis hierarchikus rendbe állítja. White-nak egyik legfontosabb és egyik legmélyenszántóbb állítása éppen az, hogy a történetírás éppúgy történetek sorozatából áll, mint az irodalom, és ezzel a két narratív közeg szerinte lényegében azonos kiindulóponttal rendelkezik. White szerint a történetírás és az irodalom közös gyökerének elfelejtése a fikció megítélésének eredménye: „A történelem hasonlóképpen szembeállítható az irodalommal is, mivel a tényleges érdekli, nem pedig a lehetséges, mely utóbbi az irodalmi alkotások ábrázolásának állítólagos célja.”[4] White ezt a szembenállást, az irodalom és a történelem antagonizmusát óhajtja lebontani többek között, bemutatván, hogy a két kategória egy tőről fakad, így a fiktív-valóságos alapján nem lehetséges szembeállítani a kettőt. Rendkívül tanulságos ebből a szempontból, hogy résztanulmányának a címe is ezt fejezi ki: a történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás működik. Itt most nem is az a legfontosabb megjegyeznivaló, hogy műalkotás, hanem az, amit e szó implikál: a történetírás konstrukció, értelmezés eredménye, és a történetelemek hierarchikus szekvenciái egy interpretálási folyamat gyümölcse. „Ez azt jelenti, hogy a viszonyok alakját, amely a területen található tárgyak inherens tulajdonságának tűnik, a valóságban a kutató erőltette a területre éppen azzal, hogy az ott található tárgyakat azonosítja és leírja. Ebből az következik, hogy a történészek magával a leírásukhoz használt nyelvvel anyagaikat a narratív ábrázolás lehetséges tárgyaivá alakítják.” – írja Hayden White. Az ókori retorikai kézikönyvek tisztában voltak azzal, hogy a történetírás nem választható szét az irodalomtól, hiszen a historiográfiát irodalomként tárgyalták, nem pedig külön diszciplínaként, mára azonban a történészek az objektivitásba vetett hitük miatt a lényegi azonosságot különbséggé változtatták, mintha a kettőnek kevés köze lenne egymáshoz. Mindazonáltal, a régebbi történetírói munkákat illetően, teszem azt a Gesta Hungarorumot tekintve, mind az irodalomtudomány, mind pedig a történettudomány igényt tart saját érdekeltségére. Anonymus munkája éppúgy interpretálható irodalmi szövegként, mint történelmi kútfőként.

            Nem arról van szó White történelemelméletét illetően, hogy az események megváltoztathatók, vagy hogy kétségbe vonná létezésüket (hiszen ez puszta történelemhamisítás lenne, ahhoz hasonlóan, amikor Sztálin levakartatja a fényképről Lenin alakját). Az amerikai szerző szerint a lényeg két történelemelem viszonyában dől el, amely sokkal kevésbé észrevehető, mint egyes adatok törlése: miért éppen olyan sorban következnek az események, milyen argumentációs eszközöket használ, mit hallgat el a történetíró? Hayden White szerint ezek azok a problémák, amelyek fényt vethetnek egyes történetírói munkák ideologikus voltára.

            Azt gondolhatnók, hogy a fikció és az ideológia problémája csak a narratív munkákban jelentkezik, White azonban szisztematikusan és részletekbe menő alapossággal mutatja be, hogy a látszólag olyan objektív, világnézetileg semleges történetírói formák is, mint az annales, mennyire ideologikus lehet, és hogy ez a műfaj is narratív forma. Azért lényegbevágó White rendszerében az annales megemlítése, mivel arra mutat rá, hogy még a látszólag legkezdetlegesebbnek tekintett történetírói műfaj sem mellőzheti a narratívát és az ideológiát. Az évkönyv szisztémája úgy épül fel, hogy egyes évszámokhoz eseményeket rendel, úgy tűnhet teljes ideológiai érdekeltség nélkül, amelynek struktúráját a diszkontinuitás jellemzi. Az események sorozatából azonban mégiscsak kirajzolódik valamiféle történet, azaz mégsem nélkülözi az elbeszélést. Az sem mindegy, milyen események milyen elemeit emeli be az évkönyvbe, hiszen amit a korabeli szerző lejegyez, azt valamilyen szempontból fontosnak ítéli, másokat viszont lényegtelennek tart. Felvetődik a kérdés: milyen alapon tart valamit lényegtelennek – nyilvánvalóan bizonyos ideológiai indíttatásból. Vagy: milyen alapon hagy ki bizonyos eseményeket, azokat az éveket, amikor eszerint „semmi sem történt.” White ehhez a következő megjegyzést fűzi: „Minden narratíva, bármennyire is teljesnek tűnik, bizonyos események együttesét feltételezi, amelyek bekerülhettek volna abba, de mégis kimaradtak; ez éppoly igaz a képzeletre, mint a valóságra alapozó narratívákra”[5] – azaz az irodalomra és a történetírásra.

            Az elbeszélésekkel dolgozó műfajokban (és – mint láttuk – az annales is ilyen) éppen az egyes események közötti relációk teremtik meg a lehetőségét az ideológia beáramlásának. Nem arról van tehát szó, hogy egyes elemeket meghamisít a történetírói munka szerzője, hanem inkább arról, hogy ahogyan az eseményeket a történetírói munka során, az elbeszélésben egymáshoz párosítja, egymás viszonyrendszerében helyezi el – nos, az teremt számára lehetőséget világnézeti elemek szinte észrevétlen becsempészésére. Az ideológia fogalmának egyik legelfogadottabb definícióját a francia marxista filozófus, Louis Althusser adta, aki a tárgy manapság legnagyobb árfolyamon jegyzett kutatója. Althusser szerint az „ideológia az egyének képzelt viszonyát mutatja be létünk valós feltételeihez.”[6] Mivel az ideológia működése közben észrevétlen marad, és általánosként mutatja be önmagát, okoskodik Althusser, a kialakult hierarchikus rend újratermelésének szolgálatába szegődik, és ez teszi lehetővé a társadalom feletti uralmat. Azaz befolyásolja vagy megváltoztatja a történeti eseményekhez való hozzáállást, és az eseményeknek olyan interpretációját adja, amely valamiféle hatalom érdekeit szolgálja. Az ideológia hiába „képzelt viszony,” hiába reprezentációs forma, működése közben önmagát valóságosnak tartja, és úgy is kezd funkcionálni, mintha maga lenne az eleve adott valóság. Így egyszerre valós és fiktív.

            Mármost ezek után felvetődhet a minden kétséget kizáróan jogos kérdés: mi célt szolgál ez a némileg talán hosszúra nyúlt bevezető elméleti fejtegetés? Nos hát, úgy vélem, White elméletének elemei jól applikálhatók az Árpád-kor történetírására, és ezt a 11. századi német támadásokkal egyes vonatkozásaival kapcsolatban kívánom szemléltetni. Természetesen nem kívánom újból feltalálni a melegvizet, hiszen e korra és a témára vonatkozó történetírói munkák ideologikus voltát a magyar historiográfia, és köztük Kristó Gyula elévülhetetlen munkássága már kimutatta, és ezek jónéhány vonatkozásban emlékeztetnek Hayden White posztmodern történelemszemléletére, mégha Kristó „semmilyen műfajban” sem szerette a posztmodernt…

 

           

 

            I. István uralkodásának derekára radikális fordulat következett be a német-magyar viszonyban, és II. Henrik 1024-ben bekövetkező halála a császári expanziós politikának engedett teret, amely az egész 11. századi külpolitikára rányomta bélyegét. II. Konrád, az új uralkodó és István király között 1027-ben és 1029-ben már kölcsönösek voltak az ellenségeskedések, amely az állandósuló konfliktushelyzetet jelezte, összecsapásra azonban csak 1030 júliusában került sor először.

            A közel kortárs krónikás, Wipo, aki II. Konrád udvari papja volt és egészen 1046-ban bekövetkező haláláig írta művét, az 1030-as eseményekről többek között a következőképpen számol be: „A császár a folyóktól az erdőktől olyannyira védett országba nem tudott behatolni, viszont a rajta esett sérelmet a királyság határainál számos fosztogatással és tűzokozással eléggé megbosszulva tért haza, megkezdett munkáját alkalmasabb időben folytatva…”[7] Wipo megemlíti ugyan, hogy II. Konrád német császár támadása „a bajorok hibájából” történt, azonban ennél részletesebb magyarázatot nem ad a történelmi események indoklásául. Ennek következtében jogosan vetődhet fel a kérdés, miért csak ilyen homályos, nem kielégítő magyarázattal szolgál Wipo a támadás kapcsán? Másrészt hogyan kell értelmezni azt a részt, amely szerint a császár „alkalmasabb időben” visszatér?

            Meglátásom szerint e hiányos érvelés argumenta e silentióként értelmezhető, azaz nemcsak a narrációban velünk megosztott információ ruházható fel jelentéssel, hanem az is beszédes, amit elhallgat. A harc ugyan megemlítésre kerül, de annak indoka már nem. Felvetődhet a lehetőség, hogy II. Konrád talán azért támadt Magyarországra, hogy a kereszténység védelmezőjének szerepében tűnjön fel, azonban ezt a szöveg nem említi és István politikai cselekedeteinek tükrében sem tűnne hiteles magyarázatnak. Meglehetősen árulkodó azonban a casus belli elhallgatását illetően a szöveg ellentmondása. Ha Konrád a kereszténység védelmében indította volna meg hadjáratát, hogyan lenne lehetséges, hogy István az „Úrtól kért” védelmet? Egy keresztény király, ha betartja az egyházi rendet, nem szolgáltat semmiféle indokot arra, hogy éppen a kereszténységre hivatkozva katonai támadást indítsanak ellene. A Wipo által írt szöveg tehát komoly hiányossággal, diszkrepanciákkal küzd, hiszen egy odavetett megjegyzéstől eltekintve nem képes magyarázatot adni a támadásra. Így viszont hiteltelennek tűnik az a megjegyzés is, hogy újabb támadást tervez, hiszen nem létezik háborús ok.

            Nem lehet véletlen Wipo püspök szövegének ez a homályossága és ellentmondása. II. Konrád udvari papjaként nyilvánvalóan olyan érdekeket kellett szolgálnia történetírói munkájában, amely igazolja a támadás jogosságát és kiemeli a császár nagyságát. Ugyanakkor egyik ideológiai feladatot sem tudja teljesíteni, ezért inkább hallgatásba burkolózik. A magyar történetírás általánosan elfogadott interpretációja szerint a német császár támadása megindulása már a német expanziós törekvéseket jelzi, azaz egy hódító jellegű összeütközésről van szó, amelyet István sikeresen visszavert. Ezt azonban nyilvánvalóan Wipo nem írhatja bele nyíltan munkájába, viszont megfelelő ideológiai háttérrel sem rendelkezik az események megmagyarázására. A támadás sikertelenségét sem magyarázhatja I. István eredményes védekezésével, azaz nem vallhatja be a kudarcot. Wipo ezért a természeti körülményeket teszi meg a támadás sikeressége elmaradásának okául, vagyis azt, hogy „a folyóktól és az erdőktől… nem tudott behatolni.” Miközben tehát Wipo nem ad részletes magyarázatot az események menetére, azonközben a hallgatás révén mégis tetten érhető benne azon, a császár személyét kiemelő ideológia, amellyel a támadás valódi okáról nem szólván megszépíti az eseményeket egy történetírói cél érdekében. Hayden White elméletét Wipo példájára alkalmazva, megemlíthető, hogy az ellentmondások szövedéke és kiváltképpen a hallgatás a legfőbb bizonyság a szöveg ideologikus voltára. White szavaival megfogalmazva: „De ezeknek a fehér foltoknak a jelenléte az évkönyvíró feljegyzéseiben az ellentét erejével segít ráéreznünk, milyen erővel hat a narratíva készítése arra, hogy minden hiányt betöltsünk, hogy az idő destruktív hatalmáról szóló rémálmainkat uraló üresség, szükség és elnyomott vágy fantáziaképei helyett a kontinuitás, a koherencia és jelentés képét vázoljuk fel.”[8]

            Ugyanerről az eseményről – vagyis az 1030. évi német támadásról – Reichenaui Hermann Krónika a világ hat korszakáról (Chronicon de sex aetatibus mundi) c. kissé későbbre datálható (1048 körül keletkezett) világkrónikájában, mely Wipo püspök művét is felhasználva, elmondja, hogy „Konrád császár, akinek már hosszabb idő óta ellentétei támadtak Istvánnal, a magyarok királyával, Pannóniára támadt, és amennyire a folyók és a mocsarak engedték, egészen a Rábáig pusztította azt.”[9] A szöveg pusztán ennyiben érinti az eseményeket. Reichenaui Hermann tehát még Wipónál is szűkszavúbban meséli el az eseményeket, jóllehet ennek az általa választott műfaj is oka lehet, hiszen nem szorosan összefüggő eseménysort mond el, hanem munkája az annales formai hagyományait követi. Ha azonban II. Konrád hadjárata sikerrel zárult volna, természetszerűleg ki kellett volna emelnie a császár nagyságát, amely Wipohoz hasonlóan itt is elmaradt. Magyarán szólva, a szűkszavúság és a hallgatásba burkolózás itt is árulkodó. Reichenaui Hermann, aki Wipó püspök történetírói konstrukcióját forrásként is felhasználta, már nem említi meg a támadás okának azt a ködös magyarázatát sem, amelyet elődje, viszont átveszi a háború sikertelenségének azt a fajta indoklását, amely a természeti okokat jelöli meg. Kiemeli ugyanakkor, hogy Magyarországot „egészen a Rábáig pusztította,” vagyis talál olyan történetelemet, amellyel mégiscsak hangsúlyozhatja Konrád nagyságát, vagy más szempontból: palástolhatja a kudarcot, megszépítheti azt.

            A két forrást összevetve tehát összegzésként megállapítható, hogy mind Wipó, mind pedig Reichenaui Hermann elbeszélését” a hallgatás és a szűkszavúság jellemzi, ám épp a hallgatás a beszédes ezekben a forrásokban, amely fényt vet ideológiai beállítottságukra.

 

 

            II. Konrád 1039-ben bekövetkező halála után sem módosult a magyar államot hűbéresévé tenni kívánó császári külpolitika, amelyet III. Henrik 1042-es, 1043-as és 1044-es betörések jeleznek. Most elsősorban az 1044-es támadás forrásainak ideológiai beállítottságát vesszük górcső alá. Azért tarthatjuk az ideológia szempontjából fontosnak ezt az eseményt ilyen szempontból vizsgálni, mivel felettébb tanulságos az, hogy milyen magyarázatot adnak a német támadásnak. Vajon az állami önállóság védelmét jelentette, vagy a kereszténység császári csapatokkal való megvédéseként értelmezhetjük, avagy pusztán hódításnak tekinthetjük?

            Gerics József és Ladányi Erzsébet azt hangsúlyozzák, hogy a német források III. Henrik Aba Sámuel ellen indított támadását „a pannóniai kereszténység állítólagos védelmében”[10], vagyis ideológiai okokkal magyarázzák, illetve fedik el a császár hegemonisztikus szándékát. A szerzőpáros szerint Benno osnabrücki püspök 1100 körüli életrajzában ez az indoklás a legárulkodóbb, és ezt az értelmezést VII. Gergely pápa is elfogadta.

            Reichenaui Hermann beszámol az 1044-es eseményekről is, méghozzá olyan argumentációs készletet felvonultatván, amelyből egyértelműen kitűnik a szerzői intenció funkciója. Először is Aba Sámuel magyar királyt azzal próbálja hitelteleníti, hogy esküszegéssel vádolja, és ezzel egyúttal megadja a támadás okát is, amely így – úgymond – jogszerű és leplezi a támadás valódi indokát (nevezetesen az expanziós szándékot). Morális szempontból is igyekszik befeketíteni, amikor azt állítja, hogy Aba gőgös volt és lenézte a német császárt. A német uralkodó nagyságát viszont az egymással összecsapó csapatok létszámának aránytalanságával fényezi (Aba szerinte „ megszámlálhatatlan” és „hatalmas hadat állított ki” és ezzel oppozícióba állítja Henrik „igen kis”[11] seregét.) Természetesen ez azt az ideologikus célt szolgálja, hogy így a győzelem még ragyogóbb színben tűnjék fel. Igen érdekes módon magyarázza Magyarország vazallus országgá tételét, ugyanis a narrátor szerint az „alávetettséget” nem ő kényszeríttette az országra, hanem a magyar csapatok kér esengtek érte akárcsak úgy, amikor a balti országok „kérték” felvételüket a Szovjetunióba (na jó, ez zárójel). Mi több, a császár ilyenképpen még „kegyességét” is bizonyította, hiszen elfogadta a magyarok ajánlatát. Ez tökéletesen rámutat arra a White által felvetett problémára, amely a történelem plurális interpretációs lehetőségeivel kapcsolatos, hiszen eldönthetetlen, valóban nagylelkűséget vagy csupán retorikai fogást kell e sorok mögött látnunk, mindazonáltal legalább a gyanút felkelti, hogy ideologikus okfejtésről van szó. Hasonló a helyzet a ménfői csata következményével is, hogy a trónjára visszaültetett Péter király bevezette a bajor jogot. Ezzel kapcsolatban is megoszlanak az értékelő vélemények, hogy vajon ez a német hűbériségnek lenne-e a bizonyítéka, vagy pedig inkább arról van szó, hogy Péter ezzel István – divatos kifejezéssel élve – nyugati, integrációs politikáját folytatta.

            A ménfői csatáról az Altaichi Évkönyv is beszámol, amely a legfontosabb kútfőnek számít az István halála utáni zűrzavaros időszak történetét illetően. Az Annales Altahenses-t a magyar történetírás is forrásként használta fel, így az ősgeszta is, de Gerics József és Ladányi Erzsébet legújabban arra az álláspontra helyezkedik, hogy az ősgeszta készítője nem ismerte az egész művet, arra csak 1046-ig támaszkodik. Összegzésként a következőket írják: „Az 1046-tal záródó elbeszélő szövegnek biztosan megállapítható kútfője volt az Altaichi Évkönyvnek a krónikás által bőven kiaknázott előadása,”[12] amely nemcsak az ősgesztában öröklődött tovább, hanem a 13. századi krónikában (pontosabban gestában) is hagyományozódott. Az Altaichi Évkönyv Aba Sámuel letételét már nemcsak esküszegésnek tulajdonítja, tovább megy ennél, és egyenesen törvénytelennek nyilvánítja, ezért ítéli jogosnak a császári fellépést ellene. Ahogyan frappánsan megfogalmazza: „…azért, hogy a méltatlanul felmagasztosult [személyt] méltó megaláztatás taszítsa le”[13] [ti. a trónról] – kiemelés tőlem P. mester. A császár expanziós politikáját tehát jogos beavatkozásnak titulálja, így palástolva el annak valódi célját: nem hódításként, hanem a törvényes rend visszaállításaként értelmezi, tisztára mosván Henrik erkölcsi pozícióját.

            A magyar középkori történetírással foglalkozó tanulmányok felfigyeltek arra a sajátosságra, hogy Kézai Simon krónikája (gesztája) meglehetősen negatívan állítja be Péter és Gizella alakját és a pártütőkkel való közreműködéssel vádolja. Kristó Gyula szerint ennek hatalmi okai vannak, miszerint az előző rezsimet a történetírás által is meg kell semmisíteni, hiteltelenné kell tenni. „Péter alakjának gyűlöletes beállítása korán, már a XI. században bekövetkezett, szoros kapcsolatban a Vazul-ág trónra juttatásával – írja, majd hozzáteszi – Gizella befeketítése […] Péter és Gizella testvéri kapcsolata, a hercegek (András, Béla, Levente) Szár Lászlótól való származtatása […] azt célozza, hogy a Vazul-ág történetírása tisztára mossa, szalonképessé tegye az uralmon lévő dinasztiát…”[14] Vagyis a történelmi szöveg – melyet Hayden White a maga elméletében kiemel – fikciója valóságosként kezd működni és hatni a továbbiakban, és Louis Althusser ideológiakritikájával együtt hozzátehetjük, hogy olyan képzelt viszonyt alakít ki a történelmi eseményekhez, amely aztán létük feltételeként valós viszonnyá transzformálódik.

            Kézai Simon 13. századi krónikájának szándéka azonban más talajon áll, mint az Altaichi Évkönyvek vagy a Reichenaui-féle történeti alkotás. Amíg ott Péter alakja nem tűnik fel negatív színben, itt uralma pusztító fenyegetést jelentett. Kézai már műve prológusában kifejti, hogy célja az eddigi történeti munkák szemléletének revideálása, és a történeti tudat megváltoztatásának igénye, abban a reményben, hogy a magyar történelemnek erről a korai szakaszáról „igazabb” kép alakuljon ki. Vagyis a történetírás a hatalmi harc textuális szinten való folytatása. Péter legfőbb hibájául azt rója fel, hogy az országot „szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá”[15] vetette. Árulkodó azonban az a megjegyzése is, hogy „az ország nemeseit semmibe vette, németjeivel és olaszaival együtt nagyralátóan és kevély szívvel habzsolta a föld javait.”[16]

            Kézai tehát azért marasztalja el Pétert, mert uralkodása alatt a magyarok helyett idegenekkel töltötte fel az ország legfontosabb pozícióit, azaz az ellentétpárt nem a kereszténység és a pogányság között állítja fel, hanem idegen és hazai (hungarus) között. Azért nagy jelentőségű Kézai történelemszemlélete, mivel a magyar állami önállóság hangoztatásával nemcsak államjogi szempontot érvényesít, hanem beemeli a történetírásba a natio fogalmát, amely igen fejlett, korát jócskán meghaladó nemzeti érzésre vall. „Úgy készítette el munkáját, hogy minden elem a fentebb vázolt, a magyar nemzeti öntudattól duzzadó (már-már nacionalistának mondható) koncepciót szolgálja.”[17] – írja erről Kristó Gyula. Kézai gesztájának szándéka a maga történetírás-kritikájával azonban nem az, hogy az uralkodó ideológia lebontásával a történelem hűbb, valódibb, igazibb stb. képét állítsa, hanem az, hogy egy másik ideológiát állítson a helyére. Kézai azt a köznemesi szemléletet képviseli történetírása során, amely a központi hatalmat a magyar natio letéteményeseivel igyekszik feltölteni. Vagyis szintén ideologikus cél szolgálatába állítja munkáját annak eszközeként. Így Kézai kritikája sem mentes az ideológiai előfeltevésektől: ideológiakritikáját a köznemesi ideológiája hatja át, azaz az ún. „uralkodó ideológia” trónfosztásának szándékával semmi más nem történik, minthogy egy másikat állít a helyére.

            Hayden White és Althusser elméletéből azonban az következik, hogy meglehetősen bizonytalan, lehetséges-e ideológiától mentes történetírást végrehajtani. Vajon nem tartja-e az ideológiakritikát ugyanaz a hatalom és ugyanaz az ideológia a fogságában, amely az úgynevezett ideológiával átitatott történetírói alkotásokat? Lehetséges-e egyáltalán kívül kerülni az ideológián? Mivel az althusseri definíció értelmében az ideológia „reprezentációs rendszer,” a világhoz való hozzáférés csakis reprezentációkon, jelölési folyamatokon keresztül mehet végbe. Így le kell számolni azon történészi illúzióval, hogy a valaha volt valóság helyreállítható, a múlt megismerhető a maga eredeti valóságában, azzal a paradoxonnal együtt, hogy mégis meg kell ismernünk. Ez azonban nem feledtetheti e vállalkozás ismeretelméleti lehetetlenségét, azt, hogy minden csupán interpretáció és csak tapogatózhatunk a sötétben – pláne, ha olyan forráshiányos korszakról van szó, mint a magyar koraközépkor, ahol még nagyobb teret kap a fantázia, hogy a szép számmal meglévő üres helyeket kitöltsük. „Annak kimutatására törekedtem, hogy a valóságos események reprezentációjában a narrativitásnak tulajdonított érték abból a vágyból táplálkozik, hogy a valóság eseményeit az életnek oly koherenciát, integritást, teljességet és befejezettséget felmutató képében ábrázoljuk, amely kép csak a fantázia szülöttje, s nem is lehet más.”[18] –mondhatnám befejezésül White-tal együtt. Ollé.