„Feszíts keresztre azzal a zsidó faszoddal.”

Philipp Roth: Anatómialecke

A kutya nem gyakran foghatódik meg vadkan által

            A narratológiától a kognitív tudományhoz átnyergelt David Bordwell szerint a kognitív filmelmélet abban különbözik az azt megelőző filmelmélettől, hogy empirista alapokkal rendelkezik, így minden más filmelméleti diszkurzushoz képest a leginkább tarthat igényt a tudomány státuszára. Ebből következik, hogy „a saussure-i szemiotika, a freudi és a lacani pszichoanalízis, a lévi-straussi antropológia, a jakobsoni nyelvészet, valamint az althusseriánus és posztalthusseriánus társdalomelmélet nem több puszta fikciónál” és ezek a fiktív elgondolások határozzák meg „a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus áltudományos alapjait.”[1]

A magam részéről egyet is értenék ezekkel a megállapításokkal, amely a bölcsész- és ezen belül a társadalomtudományok természettudományos bázisra helyezését szorgalmazza, hiszen tény, hogy számos úgynevezett teoretikus olyan területre téved teoretikus tevékenysége során, amelyhez nincs meg a megfelelő előképzettsége, illetve nem rendelkezik téziseinek alátámasztására szolgáló természettudományos (és egyáltalán: tudományos) érvkészlettel. Gilles Deleuse például a szem működéséről és a látás dinamikájáról úgy beszél, hogy ignorálni látszik a természettudomány erre vonatkozó megfigyeléseit, így valóban fiktív elmeszülemények származhatnak ebből, amelyek a filmelméletben azonban később úgy rakódhatnak le, mint megdönthetetlen igazságok (vagy ha nem is, útjára indul az Arisztotelész által leggyengébb argumentumnak tartott tekintélyérv, mert azért Deleuse azért mégiscsak Deleuse). Sigmund Freud egekbe emelt varázsnotesz-elemzéséről pedig már végre ki kellene jelenteni, hogy nem több merő koholmánynál, mivel olyan állításokat tesz, amelyről neki abból az alapállásból nem lehet rálátása, és elmulaszt reflektálni arra, hogy honnan származik az ő tudása, mint ahogyan a Freud-recepció is elmulasztja feltenni az episztemológiai deficittel kapcsolatos kérdéseket, és amit Freud mond, arra úgy bólogat, mint a hortobágyi ökör. Persze naiv ábránd ezt követelni tőlük, hiszen ezzel saját maguk alól húznák ki a szőnyeget, saját létjogosultságukat kérdőjeleznék meg, amelyre aztán többek között Lacan adta meg egy huszárvágással a csattanós, ám nem kevésbé ostoba választ. Jacques Lacan, hogy állításainak a természettudományos megfigyelésekkel való szembesítését és így azok fiktív természete napvilágra kerülését megakadályozza, elutasította saját pszichoanalízise biologista interpretációját, miközben természetesen rendszerét tudományosnak aposztrofálja. Abban, hogy a természettudománnyal való összepárosítás ellen tíz körömmel küzd, még önmagában nem leledzik ellentmondás, és természetesen senki nem állítaná, hogy a humán tudományoknak a tudomány rangjára való számot tartásához természettudományos előfeltevésekre volna szükség. A rejtett indok azonban árulkodó, amiért radikálisan letiltja elméletének biologizmus felől való kommentálását, hiszen az összevetésből nyomban kiderülne, hogy tudományosan nem bizonyított és bizonyíthatatlan premisszákra húzza fel ingatag építményét. Ahogyan mondani szokták, lebutítva ez a következőket jelenti: ne kérd számon a természettudományt rajtam, mert a humán tudomány az más; ha ellentmondást találsz a kétféle tudományág között, az a rendszerek összemérhetetlenségéből adódik. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a skolasztika teológiai-filozófiai vitáiban Aquinói Szent Tamás próbálta feloldani a hit és a tudomány igazsága közötti ellentétet a veritas duplex elméletével, és ebben az összehasonlításban a bölcsésztudomány képviseli a hit igazsága oldalát, amennyiben persze elhisszük, hogy a hit tudományon alapszik. Mármost, Lacanhoz visszatérve, ha a pszichoanalízist a pszichológiából eredeztetjük, avagy ahhoz tartozónak véljük, akkor feltétlenül hangsúlyoznunk szükséges, hogy a pszichoanalízis a természettudományok és a társadalomtudományok közötti interdiszciplináris tudományterületként funkcionál, amely már eleve felveti a tapasztalati tényekkel való igazolhatóság kérdését – és akkor nem is emlékeztetnék Freud azon empirizmusára, hogy téziseit betegeinek vizsgálatára igyekezett visszavezetni. A kognitív tudomány azonban nem interdiszciplinárisként, hanem transzdiszciplinárisként igyekszik meghatározni önmagát, mint amely nem kötődik semmilyen addig meglévő tudományterülethez, nem annak a transzgressziója (ahogyan a pszichoanalízis a pszichológiáé), hanem köztes zónában helyezkedik el. Bordwell úgy véli, a tudomány haladásának útján a következő lépés az lesz, hogy minden tudományterületet beborít a kognitív elmélet és annak empirista módszertani előfeltevése.

Most eltekintve attól, hogy ez a megállapítás nyilvánvalóan egy friss tudomány legitimálását hivatott végrehajtani és saját hatalmának kiemelése érdekében akkora fallosszal döfi keresztbe az eddigi elméleteket, mint az ókori egyiptomi szobrokéi, a továbbiak szempontjából azt érdemes kiemelni, hogy Bordwell értelmezésében az empirizmus jelenti minden tudománytípus (humánnak és reálnak egyaránt az) alapját. Úgy véli, hogy „az empirikus tudomány elősegítheti a hagyományos filozófiai problémák megoldását.”[2] Kétségtelen tény, lehet, hogy elősegítheti, de ez még nem jelenti azt, hogy képes is a problémák megoldására. Gyanítom azonban, Bordwell szavai mögött nem az elősegítés jelentése lakozik, hanem inkább a megoldásé (hogy ebből ne csináljunk problémát, ki, mit, mikor és hogyan mond, a konfliktus elkerülése érdekében nem is fontos, ő hogyan gondolta, inkább az, hogyan lehetne félreérteni – ahogyan én tettem). Miközben Bordwell a filozófia vásárán annak érdekében, hogy igazolja, az övé hosszabb és hogy az empirizmus spermáját mindenhová disszeminálja, elfelejti, a humántudományok zömét nem lehet empirikus vizsgálati módszerek révén megoldani. Az empirizmus nem sokat állíthat Istenről, a metafizikáról, az ideológiáról, a szavak és a dolgok közötti bonyolult kapcsolatról, amivel természetesen azt igyekszem bizonygatni, hogy nem képes autentikus módon bevonni saját területére, hanem azt, hogy az empirikus alapokon való interpretáció alkalmasint nem kielégítő. Vannak tehát olyan területek, melyekre a természettudományos empirizmus csak korlátozott betekintést nyújthat, amelyre valójában csak a bölcsésztudományok mint értelmező tudományok kínálhatnak választ. Ám éppen ez, az empirizmus révén történő verifikálhatatlanság lehetetlensége adja A vizuális élvezet és az elbeszélő film c. dolgozatot író Mulvey és a pszichoanalízis kezébe az aduászt, és teremti meg az alkalmat, hogy saját kitalációjukat általános érvényű igazságként állítsák be. Mulvey és hasonszőrű társai épp abban találhatják meg kibúvójukat, hogy tapasztalati úton állításaik nehezen argumentálhatók. Amíg Newton gravitációs törvényének igazolása vagy cáfolata könnyen megvalósítható kísérletezés által, addig a nő definiálásának kérdésére (amely nyilvánvalóan, és talán itt fölös is itt erre emlékeztetni, nemcsak természettudományos kérdés) nem létezik objektív módszer, a válaszlehetőségek egymást nem feltétlenül kizáróan plurálisak, és a válasz értelmezés, azaz bölcsésztudományhoz kapcsolódó olvasás dolga. Mulvey tanulmánya inspiratív, megvilágító erejű lehet, amely új nézőpontokat vethet fel, azonban ez korántsem jelentheti azt, hogy amint szoktuk, vak hívőivé, passzív befogadóivá válunk. Márpedig Mulvey elhíresült tanulmánya igenis tartalmaz (fél)igazságokat, de a hazugságokat is csak akkor tudjuk hitelesnek beállítani, ha félig igazat beszélünk.

A feminizmus kasztrációs félelme

            Érdekes módon, a nők e apologétája a férfidominencia szemszögéből próbálja definiálni a nőt mint kasztrált férfit és a „a női test hiányosságáról”[3] beszél. A női test fallosznélküliségének hangsúlyozásával már eleve belekódolja szövegébe saját ödipális viszonyát a férfiakhoz, és ezt a nők általános frusztrációjává általánosítja. Mindez azt a cél szolgálja, hogy megteremtsen magának egy olyan ellenségképet, amelyet le kell győzni, és militáns-polemikus hangvételével harcba szólítson a fennálló viszonyok megváltoztatására. Így saját gondolatmenetének logikájából következően Laura Mulvey egy tipikusan férfihoz köthető pozíciót foglal el annak érdekében, hogy tudományterületét legitimálja, megerősítse és birtokolja, és az ellenségkép megteremtésének vágya a női fallosz kasztrálásának félelméből adódik. Vagyis a feminista ideológia fallosza „a nő azon vágyát testesíti meg, hogy e hiányosságát megszüntesse.”[4] Mulvey e bevallott kisebbségi komplexusa a hollywoodi klasszikus elbeszélés ellen irányul, amely nemcsak a nő ábrázolást hozza alárendelt helyzetbe, de a nézőt a mozi szubjektumaként rá is kényszeríti a nőt alattvalóként értelmező szerepre. A hollywoodi „mozi domináns ideológiai felfogásának” lerombolása mögött egyértelműen felfedezhető a Jean-Luc Comolli és Jean Narboni által ’68 után elindított marxista és a marxizmus althusseri értelmezéséből illetve továbbfejlesztéséből táplálkozó ideológiakritikai hullám. A szerzőpáros tipológiája szerint ugyanis a legtöbb filmet az uralkodó ideológiája itat át (dominant film), amelyet természetesen az uralkodó osztály reprezentációs módjának és alávetési eszközének tekintenek.[5] Most tekintsünk el attól, hogy mind Comolli-Narboni, mind pedig Mulvey adós marad azzal, hogy pontosítsa, mit is értenek az „uralkodó ideológia” és „uralkodó filmek” alatt, mindenesetre mindannyian elmulasztanak reflektálni saját ideológiai alapállásukra. Mert hiszen felmenőjüknek tartott Althusser épp arra figyelmeztetett, hogy az ideológiáról nem lehetséges az ideológián kívülről beszélni,[6] ideológia úgy tapad a létünk valós feltételeihez, mint a papírlap egyik oldala a másikhoz – hogy egy saussure-i hasonlatot használjunk. Mulvey ugyan lerombolhat egy ideológiát, azonban nem magát az ideológiát rombolja le, hanem egy másikat állít a helyére. Így természetes módon az uralkodó ideológia nem valamiféle statikus, megváltoztathatatlan képződmény, képzelt viszony létünk valós feltételeihez, hanem más és más csoportok elnyomó rendszeréül szolgálhat. Ezért szükséges feltárnunk a Mulvey állításai mögött rejtőző rendszert, azt az ideológiát, amelynek birtokában uralni igyekszik a női néző elméletéről általa kialakított képzelt viszonyt a nő valós feltételeihez.

Amikor a farok csóválja Mulveyt

            Foucault szerint az elnyomó rendszerek és ideológiák sajátossága, hogy a velük való frontális szembehelyezkedés révén nem bújhatunk ki a hatása alól, éppen ellenkezőleg, az oppozíció éppen a fennálló hatalmát erősíti és saját alávetettségünket szilárdítja meg. A hatalom stratégiája éppen az, hogy rendszerük foglyai maradunk, mivel a szembenállás ténye az oppozíció másik oldalának kedvez. Mulvey a patriarchális tudattalanhoz való ödipális viszonyában azonban a klasszikus feminista irodalomkritika rendszeréhez, a bináris ellentétpárokhoz fordul, úgymint fent–lent, fekete–fehér, fény–árnyék stb. Mulvey ebbe a végletekig leegyszerűsített gondolati sémába tagozódik be, és a rendszeren belül maradva illeszti hozzá saját oppozícióit:

Férfi                                                               Nő

aktív                                                        passzív

beszél                                                 (el)beszélt

irányító                                                irányított

birtokos                                                    birtok

fölérendelt                                          alárendelt

néző                                                          nézett

alany                                                          tárgy

a narráció ágense             a narráció szenvedője

az élvező                                az élvezet forrása 

            Ez az ellentétpár-rendszer természetesen borzasztóan naiv és dogmatikus. A kérdés azonban inkább az, miért van szüksége Laura Mulveynak arra, hogy ilyen kibékíthetetlen oppozíciós struktúrába rendezze a férfi és a női attribútumokat. Véleményem szerint – és itt nyilván nem filológiai nyomozásról van szó, hiszen Mulvey fejébe amúgy nem látok bele – Mulvey a nő és a női néző definíciójának ilyenfajta megkonstruálásával képes ellenőrzése alatt tartani a struktúrát és a hierarchikus viszonyt, hogy az ő szavaival éljünk – amelyet persze ő a férfi nyakába akaszt – „uralhatja és birtokolhatja a nőt.”[7] Ahhoz, hogy a nőről általánosságban megalkosson egy fiktív képet, egy képzelt viszonyt, legelőször is el kell tüntetnie a női mivolton belüli differenciákat. Vagyis ugyanolyan elnyomó rendszert, a női különbségek elnyomó rendszerét hozza létre, mint amely ellen ágál. Annak, hogy a nőt mint olyant és a női nézőt meghatározhassa, előfeltételül kellene szolgálnia egy olyan tudásnak, hogy mi a „nő” – a maga ellentmondásosságával, sokszínűségével, eltérő magatartásaival. Egy végletes rendszerbe azonban nem fér bele a különbözőség, hiszen azzal az ún. férfidominancia ellen vezetett egyesített hadjáratot kérdőjelezné meg, így Mulvey a nőhöz való viszony tekintetében világuralomra, totalitásra tör. Nem véletlenül figyelmeztetett Julia Kristeva az ortodox feministák ezen buktatójára: „A feminizmusnak ez az áramlata fellépésében az univerzalista, az Univerzális Nő címkéje alatt globalizálja a különböző környezethez tartozó, különböző korú és különféle civilizációkhoz tartozó, vagy egyszerűen csak különböző pszichikai struktúrákkal rendelkező nők problémáit.”[8] Nem feltétlenül kell azonban a kristevai „kolonista” feltételeknek teljesülnie, a nő szó alatt éppúgy csak különbségek rejlenek, ahogyan a férfi alatt. Kristeva ugyanakkor a feministák azon törekvésének adja a kritikáját, amely egy egységes ént, pontosabban szubjektumokat kreál, amely nem fér össze sem a posztstrukturalizmus ideológiai alapvetésével, sem pedig a pszichoanalitikus kútfőkből dolgozó feministák Lacanhoz való viszonyulásával sem. Laura Kipnis ezen feministák és a lacani szubjektumfelfogás közötti szakadékot Joan Copjectől merítve éppen az univerzalizáló gondolatban látja, miszerint „sok feminista filmelméletben az egymást kölcsönösen megalkotó viszonyok a tekintet, a tárgy és az apparátus között vetődnek fel, amely a Foucault-hoz illesztett Lacan félreolvasásának hajlamából következik, és így félreértik azt a felismerést és azt az alapvető meghatározhatatlanságot, amely Lacan számára a szubjektumot alkotja, ehelyett ők a »törvényszéki determinizmus« elméleti irányzatosságával egyetemben visszacsempészik a szilárd ént.”[9] Míg tehát Lacan szubjektuma nem rögzített, addig Mulvey egy ebbe a rendszerbe nem illeszkedő filozófiai alapállásra viszi vissza szubjektumfelfogását.

            Mulvey nemcsak a nők identitását egyszerűsíti le, hanem az azonosulás és a nézés kérdését illetően is csupán két szereplehetőséget kínál föl, a női nézőt és férfi nézőt. Figyelmen kívül hagyja azt a problémát, mivel azonosulnak a leszbikusok, a biszexuálisok, a transzszexuálisok, a transzvesztiták, a hermafordítvák (sic!), vagy éppen a homoszexuálisok, és ezek az általánosító kategóriák megint csak nem fedik le a korpusz egészét, pontosabban eltüntetik a különbségeket. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy természetesen a biológiai nemek nem feltétlenül azonosíthatók a társadalmi nemekkel, amely az ideológiának van alávetve, és elképzelhető a szakadás az identitás és az azonosulás között is. Egy  heteroszexuális férfi néző sem feltétlenül kell, hogy élvezze a nő látványát, a nő tárgyiasítását, vagy egy férfi is sírhat, ha ez a férfi társadalmi nemének kategóriájába nincs is belekódolva. Laura Kipnis szerint „a transzszexuális azonosulás a férfi nézőknek felkínálja azt az esélyt, hogy megtapasztalják az érzelmek, a rettegés és a konfliktusok széles skáláját, azaz a női szerepeket mint »magatartást«, amelyek számukra kulturálisan tiltott érzelmek.”[10]