HTML

rizsáslecsó

rizsás lecsó, avagy tökös-mákos rétes, avagy mint Tandori, mindent bele, mármint mindent beletesz, pl. építsünk hegyet az magyari pusztán, akasszuk fel a sirályokat, lőjük ki Anettkát az űrbe, olvassuk a Moszkva-Petuskit, fedezzük fel újra Ida Kaminskát, egyszóval kínálom a tüdőgatyás filozófiját. Nyehűnye!

Rovatok

Naptáram

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

Linkblog

2009.04.07. 18:02 P.mester

Eco és az interpretáció

Címkék: eco wittgenstein derrida interpretáció túlinterpretálás

 

- Hová tűntek a régi bölcs borozgatások!?

-          Aha! Radnóti? 

 

 

                Az interpretáció fogalmát a jobbára a heideggeri és gadameri hermeneutikai tradíciót követő filozófia eléggé az irodalomelmélet számára stoppolta le, holott e területfoglalás kizárólagosságának joga korántsem ennyire evidens. Ez az elképzelés azon túl, hogy nyilvánvaló hatalmi kivételezettségre is igényt tart az interpretáció terminus használatában, negligálja, vagy legalább is súlyához képest alulszerepelteti a természettudományos értelmezés módszereit, illetve a látás általi jelbegyűjtést. Márpedig, ha elfogadjuk azt a percepciós felismerést, miszerint a világról való tudásunk nagymértékben vizuális információra támaszkodik, akkor itt a szöveg jelentőségének túlreprezentálásáról van szó. Amennyiben azonban az ilyenfajta ismeretelméleti megosztottság helyett Wittgenteinnek azon kevés affirmatív kijelentését fogadjuk el, hogy nyelvem határai egyúttal világom határait is jelentik, egy feloldatlan ellentmondásba ütközünk. A wittgensteini premissza ugyanis nemcsak a szöveg univerzalitását, de szupremációját is magában foglalja, vagyis -durván fogalmazva- a nyelv és a világ azonosságát mondja ki. A világ nyelvbe zártságának teóriáját elfogadó posztstrukturalizmus emellett viszont nyelvi elégtelenségről is beszél, amiről viszont -ha következetes lenne- episztemológiailag nem lehetne ismerete. Honnan tudná, hogy a szöveg nem találja el a világot, ha a tudást nyelvbe izolálja.

                Másrészt a szövegcentrikus hermeneutika túlhangsúlyozza az interpretáció irodalmi kontextusba való beágyazottságát. Saját fallikus érdekeinek megfelelően a többértelműség mellett érvel, fut a pénze után, hiszen mi lenne a sok-sok kritikussal, ha csupán egyetlen értelmezés lenne elfogadható. A szöveg irodalmiságának túlhajtása és az értelmezés szabadságának kritikátlan ismételgetése során elfelejtődik, hogy egyes, szintén szöveggel dolgozó diszciplínákat tökéletesen ellentétes törekvések vezérlik. A jogtudománynak például épp az az érdekeltsége, hogy a törvényszövegek, jogszabályok értelmezését a lehető legszűkebb lehetőségekre korlátozza. Amikor például nyíltan ki van mondva, hogy a parlamentnek hetente kell ülésezni, és ezt -egyébként semmiből nem következően- úgy értelmezik, hogy a 'hetente' tulajdonképpen háromhetenkénti ülésezést jelent, akkor nem lehet az interpretáció szabadságával vagdalkozni. Vagy: a polgár szó kisajátításakor, nem biztos, hogy eredményes a nincs szójelentés, csak szóhasználat című résszel cinikusan előhozakodni. De például az orvostudományban is jogosnak tűnik az értelmezési mozgáslehetőségek minél nagyobb mértékben történő leredukálása, hiszen élet - halál kérdéséről lehet szó a test jeleinek megvizsgálásánál. És különben sem hiszem, hogy ha baleset történik, és mentőért kiáltanak, akkor Derrida bumburnyák módon nekiáll a mentők szó jelölőjén és a jelentés disszemionizálásán töépelődni.

                Lélektani szempontból természetesen nagyon is érthető a jelentés pluralitásának túlpörgetése Derridánál és hasonszőrű társainál, hiszen valamennyi elmélet az előzővel szemben igyekszik meghatározni önmagát. A hasonlóságok helyett a különbségeket keresi. Úgy látszik, ezt csak akkor képes megtenni, ha radikálisan és nem nyámnyila módon helyezkedik szembe vele, vagyis az ellenkező végletet foglalja el. Ahogyan például a középkor (hadd tegyem hozzá gyorsan: egyáltalán nem ilyen egyszerű) aszkézisával szemben a reneszánsz az emberközpontúságot, a reneszánsszal szemben a barokk megint a földöntúlit, majd a barokkal szemben a felvilágosodás ismét csak az embert emelte ki - bár az egymásra épülő korok egymás oppozíciójaként történő szembeállításának effajta iskolás képlete nyilván brutálisan elnagyolt. Ugyanígy a jelentés szétszóródása olyan történelmi - szellemi kontextusban lett felvetve, amelyben az egysíkúság terrorjával kellett megbirkózni, és amely a jelölő és a jelölt viszonyát abszolút problémamentesnek tartotta. A szerzői szándékot megtalálni vélő és azt privilegizálva piedesztálra emelő elgondolással való vitatkozás sodorta a részben különböző filozófiai érdekeltséggel előálló Gadamert, Ecót, Derridát azonos oldalra az értelmezés tekintetében. És az most teljesen lényegtelen, hogy az igazság birtoklásának bizonytalansága totál beleilleszkedik a huszadik század alapvető tapasztalatába, az elveszettség-élménybe. Csakhogy a jelölő és a jelölt nem éppen feszültségmentes kapcsolatából automatikusan még nem következik, hogy még véletlenül sem szabad megnyugtató megoldást találni, és ebből a prekoncepcióból reflektálatlanul kiinduló posztstrukturalista elméletek csomószor eltorzították az értelmezés különbségeiről szóló tételt. Mivel saját beidegződéseik foglyai lettek, melyeknek felülírására képtelenekké váltak a köpönyegforgatás vádját elkerülendő, a ló túlsó oldalára estek: cinikusan még ott is a határozatlanság mellett határoztak, ahol kristálytiszta, melyik magyarázat a relevánsabb.

                Úgy tűnik tehát, hogy egy tézis vagy elgondolás -ha nem is fejlődésénél, de- változásánál minduntalan szükség van lépcsőfokokra, és az interpretáció kérdésénél Umberto Eco számára ez az 1990-es cambridgei előadás-sorozatában érkezett el. Amikor Eco abból a feltevésből indul ki, hogy "az elmúlt néhány évtizedben az interpretátorok jogainak túlzott fontosságot tulajdonítottak"1, akkor tulajdonképpen az "egy mű - egy olvasat" elképzeléssel ellenvéleményüket kifejtő szerzők szélsőségességeit kívánja visszanyesegetni, az olvasóorientáltság hangját visszacsavarni. Vagyis a szerző szerepének mindenhatóságát az értelmező emancipációjának lépcsőfoka követte, most pedig a következő lépcsőfok a kiegyenlítésé. Eco tehát ezzel az elnagyolással a hátában felülvizsgálja korábbi álláspontját is, de nem tagadja meg.

                Eco az 1962-ben kiadott A nyitott mű c. könyvében vetette fel az olvasói aktivitást szorgalmazó, ha nem is vadonatúj, de akkoriban még távolról sem elfogadott elméletét. És azért is érdekes, hogy -mondom, többek között- ő (is) az interpretáció többféle lehetősége mellett voksol, mivel egy szemiotikustól, aki jelet értelmez és abban valami jelentés-magot lát, az olvasóorientáltság helyett elvileg a szöveg pártjának képviselete lenne előzetesen elvárható - akármit is jelentsen ez. Megtorpedózza tehát a "ha szemiotikus, akkor szöveg, ha hermeneuta, akkor befogadó" hagyományosan leegyszerűsített receptjét. Az Interpretáció és történelem c. előadásában A nyitott műt úgy értelmezi, hogy abban a szöveg és az olvasó dialektikáját javasolta, noha akkor valószínűleg az értelmezés aktivitását hangsúlyozta volna. Ám a megváltozott elméleti körülmények között ma már a szöveg fontosságát jobban előtérbe állítja, és ebben a fennálló (derridai) rend hatalmával való harc is tetten érhető.Akkor az egyik, most a másik oldallal szemben kell, hogy kijelölje saját helyét a két tábor között, ebből a szempontból Ecónak a saját korábbi művéhez való viszonya a visszacsavarás metaforája lehetne. Elpanaszolja továbbá, hogy saját értelmezői elfelejtették a művet, A nyitott műt, így annak olvasása a félreértésnek is metaforája. De vajon nem agresszív olvasat-e ez, hiszen Eco olvasói csak azt az aktivitást valósították meg, amit a szerző javasolt. Mivel munkája így is -úgy is értelmezhető, nem igazán dönthető el, melyik a dominánsabb elem benne. Mégse áltassuk magunkat: ahogyan Eco olvassa Ecót, abban már más értelmezői stratégia honol, s valószínűleg az olasz mester álmában se gondolta volna, hogy elképzelése annyira teret nyer, hogy később már annak túlburjánzásával szemben kell megvédenie a szöveg jogait. Ezért amellett, hogy irányítani is akarná olvasóit (és ekkor hol az aktivitás igenlése?), korábbi önmagát is részben félreérti, más tulajdonságokat tart lényegesnek most, mint akkor. Valami hasonló csapdába esik bele tehát, mint Derrida Poe Az ellopott levél c. novellájának elemzésekor: a saját maguk által kidolgozott elméletük cáfolatát adják azáltal, hogy a nyitottság és/vagy jelentésszóródás elvével szemben igyekeznek meghatározni az értelmezés irányát, így nem nőnek fel saját állításaikhoz. Ha saját maguk is lehetetlennek tartják betartani az általuk képzett 'szabályokat', amelyek mellesleg nagyon szépen fel vannak építve, csak éppen a gyakorlatban működésképtelennek bizonyulnak, milyen jogon várják el ezt másoktól? Amikor ugyanis konkrét környülállások között kellene igazolni kijelentéseiket, egy, a fejlődésben korábbi állásponthoz táncolnak mind a ketten vissza. Addig az interpretációs tolerancia meglehetősen jól hangzó tételét papolják, amíg maguk közelségbe nem kerülnek ezzel a problémával.

                Az általa képviselt vélemény alapján az interpretációs stratégiának háromféle lehetséges módja létezik. Az egyik "a radikális olvasó-orintált interpretációelmélet", mellyel szemben áll a második, amely "az eredeti szerzői szándék megtalálására törekszik", és felállít egy harmadik változatot, amit "a szöveg intenciójának"2 nevez. Az első kettővel csupán a hagyományos olvasó - szöveg oppozíció ki az úr, és ki a szolga? hegeli meséjét mondja fel a behatóan ismert interpretációelméleti hagyományból, a harmadikkal pedig úgy viselkedik, mintha az a saját találmánya lenne. Az olvasóközpontú verzióval szemben ellenvethető, hogy kevésbé tartja a kezében a szöveget, és azt nem magyarázza, hanem csupán felhasználja, annak ürügyén/kapcsán beszél valamiről, ám ebben az esetben könnyedén úgy járhatunk, mint Mesterházy Balázs a 2001-es DeKONnferencián. A Mesterházy-dolgozat ugyanis A Rom c. Vörösmarty-szöveg erőltetett anagrammatikus olvasatát hajtotta végre, amely öncélú, önkényes, szélsőséges, és a szöveget semmibe veszi. A jelölőknek ez a sehová sem kifutó szétszedése, majd újraösszerakása minden lesz, csak éppen magának A Romnak az interpretálása nem. Ennek a szövegrombolás által történő építkezésnek a fele amúgy is púder, nem kerekedik ki semmi a végén, s olymértékben távol áll a szövegtől, hogy már egy teljesen új textust kezd létrehozni. A betű materialitásának ez a megölése vizuális költészethez lesz hasonlatos, vagy mint egy festmény, az Ottlik-gobelin folytatása. Felhasználás és értelmezés között különbség van. Umberto Eco egyébként, mint szöveginterpretációt (mert Mesterházy szövegfelhasználása amúgy izgalmas is lehet) elítéli ezt az általa "szöcske-kriticizmusnak"3 nevezett anagrammatikus módszert. Noha rokonszenves neki az olvasócentrikus paradigma, a szövegnek az ilyen mértékű ki- és felhasználása miatt mégis visszahőköl attól, hogy ki merje jelenteni: anything goes.

Ezért nem ért egyet a dekonstrukció egyes mozzanataival, Derridáékat túlzással gyanúsítja, akiknek egyes értelmezésénél a szöveg direkt kijátszódik, hogy még véletlenül se essen egyben a szerző -természetesen csak tételezett- intenciójával. Ennek ellenvethető az a mára már megkövesedett tétel, hogy a jelentés az olvasás folyamán konstruálódik meg, amely szigorú értelemben igaz(nak tűnik), ugyanakkor, ha túlpörgetjük a dolgot, akkor nem lesz szöveg, akkor bármilyen nyelvi térbe bármi beleolvasható. Imádjuk a határozatlanságot, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalni kijelentéseinkért.

                Ezzel szemben a szerzői szándékot privilegizáló tendenciákat is elutasítja, és így egylépésben sakkot ad a gazdag olasz hermeneutikai hagyományban az egyetlen lehetséges interpretáció elvét megfogalmazó Crocénak is. Ha a szerzői tekintélyérv mellett kardoskodunk, ezzel jelentősen leszegényítjük a jelentés-lehetőségeket, mivel egyetlen interpretáció sem érheti el a teljes kifejtettséget. Azonban a feltételezett intencióval szembeni értelmezés ugyanúgy releváns lehet, csak éppen Arany Jánoshoz hasonlóan lesz ott egy kis gondolta a fene. Ennek a megközelítésnek a támogatásával pedig radikális esetben odáig futhatunk ki, hogy gyakorlatilag nem is lesz szükség irodalmi műre, elegendő, ha a szerző megírja, mit is akarna mondani, elég, ha a mű helyett megfogalmazza annak értelmezését. Mégis Eco mértéktartást ígér, köztes állapotot a két kommunikációs fél között. Máskülönben Paul de Man elcsúszásának veszélye fenyeget, aki Archie Bunker feleségének "Mi a különbség?" kérdésére nekiáll rizsázni azon, hogy ez a mondat grammatikailag két dolog közötti különbségre, vagy retorizáltan a különbségre magára kérdez-e rá. Ez azonban ismét csak a szöveg kijátszása, hiszen de Man nem veszi figyelembe a beszédszituációt, ámbátor a szavak csak annyiban hordoznak jelentést, amennyiben intertextuálisak, s így megközelítőleg kikövetkeztethető, mire is gondolt e mondat kimondásakor a drága nej. És természetesen nem lehet úgy kommentálni valamit, hogy nyomorult módon mindenben saját magunk igazolását lássuk, még akkor is, ha a szöveg egyes elemei ennek ellent is mondanak. Ám az ilyen „értelmezés” magát a szöveget önteltségből figyelmen kívül hagyja, hogy a végén az derüljön ki a szövegből, amit már eredetileg (a szöveg elolvasása előtt) akartunk: én, értelmező, milyen klassz gádzsó vagyok! Akkor meg a szöveg maga alibi csupán.

                A harmadik lehetőség, amit Eco ajánl, a szöveg intenciójának nevezett verzió, amit a szerző szeretne úgy eladni, mintha ő szarta volna a spanyolviaszt. Kappanyos András azonban Szent Ágostontól T.S. Eliotig számos szerzőt fölsorol, akit megérintett az intentio operis modellje.4 Eco nem számol azzal az aprósággal, hogy a szöveg nem személy, nem pszichológiai lény, amely akaratot birtokolhatna. Másrészt pedig az is ellenvethető, hogy például Arany János Letészem a lantot c. versében az alkotás abbahagyásáról beszél, miközben az írás folyamatában van, így kérdés, melyik az úgynevezett szövegintenció, noha Arany nagyon nyomja a pontot teszek a végére cuccot. Szövege ezt a végállapotot akarja mondani, de mégsem azt mondja, és azért emellett mégsem lehet szótlanul elmenni. Amint Berzsenyi Osztályrészemje is löki a nagyon boldog vagyokot, de aki valóban boldog, az nem próbálja magát is ennyire meggyőzni; így itt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szöveg dekonstruálja önmagát. Másrészt, mi a helyzet az iróniával, amelynek legtöbbször semmiféle szövegbeli jelölője sem akad, így aztán tisztára az olvasóra van bízva, ironikusan, vagy pedig literálisan értelmez-é. Elfelejti továbbá, hogy minden textus legalább annyit hallgat el, mint amennyit kimond, vagyis még a jelentésnek a szó szoros értelemben vett lehetősége sincs a szövegben, hanem magát a lehetőséget is a világról való ismeretünk kreatív felhasználásával kell kikövetkeztetnünk. Hegel Antigoné-elemzését követve két ellentétes interpretáció is születhet ugyanarról a műről, ahogyan a törvény szerint Kreónnak is, és az erkölcs és a szokás alapján Antigonénak is igaza van: csakhogy ez a kétféle szimultán igazság alaposan kizárja egymást. Ebben az esetben pedig aligha lehet eldönteni, mi a szöveg intenciója.

                Umberto Eco tételesen nem tér ki arra a további lehetőségre, hogy bármelyik értelmezés szükségszerűen szűkíti a jelentések körét, hiszen beszélni valamiről, már önmagában is korlátozást jelent. Innen nézve pedig az értelmezésről szóló valamennyi diszkurzus szempontja érvénytelennek látszik, sőt e kifejtetlenségből következő redukció nyomán minden konkrét értelmezés helytelen, mivel mindig lesz olyan lehetőség, amely horizontján kívül reked. Ez az interpretáció szükségtelenségének koncepcióját támogatná, ám ha jóváhagyjuk Gadamernek az interpretáció ontológiai helyzetére vonatkozó megállapításait, akkor magáról a megismerésről mondunk le. Ha viszont az interpretációhoz kötjük a megismerést, ami mellesleg Wittgensteint támogatja, ott megint egy apória jelentkezik, nevezetesen az, hogy ha a világ csak interpretáció útján hozzáférhető, mi ment meg attól, hogy ne a saját szánk íze szerint magyarázzuk azt.

                Amikor Todorov fenekét elnáspágolja azért, mert az azt állítja, hogy "a szerző hozza a szavakat az olvasók pedig a jelentést"5, akkor impliciten azt sugalmazza, hogy a jel-entés a szöveg részét képezné. Véleménye szerint A nyitott műnek abból a kijelentéséből, amely a "határtalan szemiózisra" utal, még önmagában nem következik, hogy nincs interpretációs kritérium. Ahhoz azonban, hogy kijelenthesse a határtalanságot, metafizikus pozíció elfoglalására lenne szükség, mivel csakis a végtelenség végessé tételével lehetne azt állítani, hogy valami határtalan. Eco ebben a futamban csak annyit képes mondani, "léteznek valamiféle [kiemelés tőlünk] kritériumok, amelyek határt szabnak az interpretációnak"6, de ennél közelebbre nem tud kerülni annak meghatározásában, mik is ezek az ismérvek. Az a baj ugyanis az interpretáció szabályainak kijelölésénél, hogy nem kerülhető ki a helyesség fogalma, márpedig tudvalevőleg ez az igazság birtoklását is feltételezné is egyszersmind. Ez pedig nem csupán a traszcendens beszédpozíció jogtalan bekebelezésével, és nem is csak az esztétikai terrorizmus vádjával fenyegetne, hanem a prófétaszerep ma már csak Orbán Viktátor által lehetségesnek tartott elfoglalásával is. A Tarzánnal együtt mindketten azt tapasztaltuk az ide vonatkozó Eco-szövegek olvasása során, hogy Eco is szemmel láthatóan küszködik ezzel a problémával, kínosan igyekszik elkerülni ezt a megbélyegzést. Hiszen honnan vindikálná magának a jogot, hogy eldöntse, mi a helyes és mi a helytelen, amiből azonban nem következik, hogyha nyelvileg a szavak eróziója és túlterheltsége folytán nehéz is nyelvileg megnevezni, akkor nem is volna helyes és helytelen interpretáció. Agyafúrt módon e csapdát elkerülendő, ezen a retorika által próbál enyhíteni, mindenesetre elég remekül motorozik a nyelvi Szküllák és Kharübdiszek között. Mindenféle elnevezéseket kitalál e binaritás helyettesítésére, ezzel azonban azon strukturalista nyelvészek hibájába esik, akik a helyes - helytelen oppozíció használatát a jól formáltság - rosszul formáltság szavaival kívánják felváltani, viszont gyakorlatilag ez csak stiláris elkülönböződés, valójában ugyanazt értik alatta.

                Az olasz teoretikus a hibás értelmezés megjelölésére a túlinterpretálás szót emeli terminusértékűvé, a szó jelentése azonban kicsinyég félrehord, nem azt kapjuk tőle, amit előzetesen várhatnánk. Eco ugyanis nem a túlzásokat, az agyonolvasást, a minden megmagyarázás, a 'sajtoljunk ki minden cseppet a szemét szóból' imperatívuszát érti alatta, hanem pusztán a hibásat. Lessük meg, mit javasol a következő lépcsőfokban az értelmezés kritériumaként, hogyan próbálja meg elkülöníteni a rossz és jó magyarázatot! Úgy, hogy valamely szöveg egységként való felfogását és az olvasásnak ugyanarra a locusra való folyamatos visszatérését tanácsolja, ami azonban megint nem valami egetverő nóvum, hiszen aki tud valamelyest gadamerül, annak eszébe fröccsenhet a körkörösség fogalma. Eco is számít az ilyen olvasóra, ezért fut is egy kört nekünk, hogy tudniillik nem néz minket tökfejnek: "Nem szégyellem bevallani, hogy ezáltal a régi, és még mindig érvényes 'hermeneutikai kört' határozom meg."7 Ott azonban már saját nézőpontot érvényesít, amikor azt állítja, hogy a megértés a hasonlóság szekvenciáján alapszik, vagyis az interpretáció elfogadhatóságánál szükségesnek tart olyan vonást, amely az egész textuson végigsöpör. De hadd mondja má’ Eco:"[b]ármely, a szöveg konkrét részletéből adódó interpretáció elfogadható lehet, ha a szöveg többi része megerősíti, és el kell utasítani, ha a szöveg más részei kétségbe vonják"8 Az, hogy minden egyes szöveghelynek támogatnia illene az értelmezést, előfeltételezi, hogy az interpretáció mindig egyirányba hat, és az ellentmondásokat kiküszöbölve szedi össze érveit. Ez a mai napon már említett Arany- és Berzsenyi-versek esetében sem állná meg a helyét, másrészt aligha találni olyan szöveget, amelyben minden egy jelentés felé konvergálna. Öléggé kétségesnek tartom továbbá, hogy a Bibliát forgatók jó véleménnyel lennének erről. Az egész Biblia a világ és az idő együttes teremtését hajtogatja, ám ennek már az első szó, a kezdetben, ellentmond, mivel eszerint az idő a teremtés előtt már létezett. Másfelől a Genezis két istent ismer, így e könyv Jahvéja és Elohimja merőben tiltakozik az egyistenség magyarázata ellen. (Persze, ha a Bibliát több szövegnek fogjuk fel, akkor ez az érv szétkergethető, de akkor meg azzal kell számolni, hogy a kereszténység története összefüggéstelen és sántít. És azért az istenek számának kérdése a kereszténység legitimációvesztéséhez képest mégiscsak kismiska lenne…)

                Másrészt Eco itt is az aurea mediocritas ösvényét követi, amikor elutasítja az analogikus interpretáció eltorzulását, túlhajszolását, és éppen a végtelenített hasonlóság-láncolatban látja a túlinterpretálás alapját. Savanyú szájízzel beismeri ugyan, hogy „egy bizonyos nézőpontból minden analógiás viszonyokat, összefüggést, és hasonlóságot teremt minden mással”9, magyarán: minden összefügg mindennel, azonban nem gondolja tovább saját állítását. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy e hasonlóság túlhajszolását megelőzheti, ha kijelenti, hogy akkor nem ér hasonlóságot kiáltani, ha „a kapcsolat minimális”. Csakhogy egyrészt ki dönti el, hogy mit nevezzünk minimálisnak, másrészt ez a mondat Eco operájának intentiója ellenében éppúgy kijátszható, mint mellette. Nyilvánvaló, ezzel a sóderrel annak próbál gátat vetni, hogy az analógia nevében ne lehessen vörös posztó az interpretátor számára egy – egy jegy. Például, ha egy műben önreflexió van, egyből posztmodernt kajabálunk, ha képzelet van, akkor romantikát – és hogy onnantól kezdve már nem is a szövegről beszélünk, az teljesen jogos félelem. Más példával: nem lehet azt mondani, hogy a Star Warsban a jedi-lovagok hasonlóak a középkori vitézekhez, és hasonló szörnyek szerepelnek benne, mint Bosch képein, aki a Bibliából merítette invencióit, ergo a Jelenések könyve az első sci-fi. Így véget nem érő genealógiai sor venné kezdetét, pláne ha az Odüsszeiát meg még a Gilgamest is belegyömöszölnénk. Eco is tisztában van ezzel, amikor azt írja, hogy Epikuroszt és Sztálint nem lehet pusztán a materializmus hasonlósága miatt egy kalap alá venni, csakhogy a hasonlóság számos kiskapun be bír férkőzni. Mindenről be lehet bizonyítani bármit, és ennek a bárminek az ellenkezőjét is.

                No lám, a végén persze kibújik a szög a zsákból, miért szajkózza ennyire Umberto Eco ezt az egész buggyant interpretációs ügyet. Személyes sérelem áll a dolog hátterében, ugyanis A rózsa neve c. regényének orosz fordítója, bizonyos Helena Kosztjukovics, a könyv oroszországi megjelenése előtt egy tanulmányt írt a regényről, melyben kifejti, hogy Eco forrása minden bizonnyal Emile Henriot La rose de Bratislava c. könyve volt. Filológiailag olyan hitelesen érvel, hogy annak ellenére, hogy Eco váltig állítja, nem ismerte a művet (és miért ne hinnénk neki), mégsem tud szembeszállni vele a túlinterpretálás során. Noha ragaszkodik elméleti meglátásaihoz, és így nem szólhat bele a szerzői szándékkal ellentétes interpretációba, hiszen amúgy sem tudná megcáfolni, arra azonban futja, hogy három részből álló előadás-sorozatban A nyitott mű újraértelmezésekor most már ne a nyitottat, hanem a vet hangsúlyozza. Ezzel mértéktartást ígér, és a dekonstrukció túlkapásai ellen is óvatos támadást intéz. A közöttiségnek, a tranzakciónak, a kölcsönösségnek, valamint annak a hangsúlyozása, hogy „ [n]yilvánvaló, hogy dialektikus kapcsolatot akarok fenntartani az intentio operis és az intentio lectoris között”10 – nos, ez az, amit Leokádia barátném olyannyira becsül és nagyra tart Eco mesterben.

 

2002. május. Csermajor – Zürich

 

 

Eredetileg megjelent: Bölcső folyóirat, 2002 május-június 21-23. o.

 

 

JEGYZETEK:

1 Umbero Eco: Interpretáció és történelem. In.: Helikon, 2001/4. 490.

2 U.o. 491.

3 Umberto Eco: Szöveg és szerző között. In.: Helikon 2001/4. 522.

4 Kappanyos András: Az interpretáció érvényessége. In.: Helikon 2001/4. 482.

5 ld. 1. végjegyzet 490.

6 ld. 1. végjegyzet 501.

7 Umbero Eco: Szövegek túlinterpretálása. In.: Helikon, 2001/4. 517.

8 U.o.

9 U.o. 506.

10 U.o. 516.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://rizsaslecso.blog.hu/api/trackback/id/tr371052225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása